Az istenkáromlás vádja sosem kerülte el a keresztény mitológiát tematizáló Elveszett próféciákat – azonban talán mégsem ez a Terry Pratchett és Neil Gaiman regényéből készült sorozattal kapcsolatos legnagyobb blaszfémia.

Amikor Pratchett és Gaiman közel negyven éve összefogtak, hogy előbbi csípős szarkazmusát és utóbbi sötét fantasy-vízióit vegyítve közös erővel írjanak regényt, nem is sejthették, hogy az Elveszett próféciák végül mennyire önálló életre kel majd. Karaktereik –Crowley és Aziraphale – azonban túlnőttek Gaiman és Pratchett regénye, sőt, még az abból huszonkilenc évvel később készült minisorozat keretein is. A démont és angyalt életre keltő David Tennant és Michael Sheen úgy formálták meg egyébként is árnyalt figuráikat, hogy azok a lapokon megjelenő minden nüansznyi réteget képesek voltak tolmácsolni a képernyőre – és talán még egy kicsit többet is –, miközben David Arnold zenéje és a játékos vizuális elemek (mint a helyszínt és időt jelző inzertek) át tudták adni a könyv jellegzetes hangulatát, s közben a feldolgozás során a mű komplexitása sem veszett el.

Az Elveszett próféciák ugyanis olyan sokrétű alkotás, hogy látszólag lehetetlen adaptálni. Szatíra a világról, annak működéséről (miszerint a menny és a pokol nem több, mint egy rosszul működő bürokratikus multi), az emberiségről – és arról, hogy mi tesz minket olyan nagyon emberivé. Ugyanakkor hemzseg az utalásoktól: a kollektív tudat, a popkultúra és a bibliai történetek szétszálazhatatlan összefonódása ez, azáltal eredendően, hogy a világ történetét az Antikrisztus megszületéséig, egyszersmind az Armageddonig egy angyal, Aziraphale és egy démon, Crowley szemszögén keresztül követjük.

Az intertextualitás több rétegben is megjelenik az Elveszett próféciákban. Lábjegyzetek formájában (amik külön megérnének egy misét!), olyan gegekként, mint hogy a Földet Isten október 21-én teremtette, tehát Mérleg jegyű, a kicsit távolabbi utalásokig, mint Crowley, akit a 20. századi Angliában a „világ leggonoszabb embereként” is emlegetett vallásalapító Aleister Crowley után neveztek el. De a legszembetűnőbbek természetesen a keresztény mitológiai hivatkozások – az angyalok és démonok szembenállása, az Apokalipszis lovasai, az Antikrisztus vagy ahogy arra a cím és alcím (Agnes Nutter boszorka szép és pontos próféciái) is utal: a boszorkányság –, melyeket Prachett és Gaiman sajátos értelmezésükben izgalmas csavarokkal ábrázolnak. Mindez a már csak Gaiman által (Terry Pratchett 2015-ben elhunyt) kreált sorozatban is fellelhető – a limitált szériaként indult Elveszett próféciák nagyszerűen ragadta meg az eredeti esszenciáját. Igen, még a könyv extra fűszerezését adó lábjegyzetekét is: ehhez csak Frances McDormand szó szerint és átvitt értelemben is vett isteni narrációja kellett.

A különleges, intelligens és végtelenül szórakoztató történetnek az angyal és démon közti valószínűtlen szövetségről, majd barátságról, akik összefognak a világért, az emberiség iránt érzett elfogultságuk, szeretetük miatt akkora kultusza lett, hogy azonnal sutba dobták a minisorozat formátumát és további évadokat rendeltek belőle. A Crowleyt és Aziraphale-t alakító Tennant és Sheen közti kémia pedig (ami annyira zseniális, hogy még egy karantén-sorozatot, a szintén három évadot megélt Stagedet is kitermelt) kidomborította a főhősök közti románc lehetőségét is, különösen a rajongók szemében. És elsősorban az ő kiszolgálásukra készült el a következő két évad (de az utolsó kiváltképp!), ami sajnos erősen érződik is a szezonok minőségén.

Az Elveszett próféciák minden olyan csapdába belesétált, amibe a rajongók kiszolgálása és a – sikertől felbuzdulva – még több profit érdekében készült folytatások szoktak. Minden, ami nem Crowley és Aziraphale kettőséhez kötődik a két bónusz-szezonban, meglehetősen redundáns, minőségében gyengébb vagy szimplán repetitív. A második évadot az amnéziás Gabriel, azaz Gábriel arkangyal (Jon Hamm) robbantja be, amikor teljesen meztelenül megérkezik Aziraphale könyvesboltjába, hogy aztán az évad sokkal didaktikusabban moralizáljon jóról, rosszról, a köztük lévő különbségekről és hasonlóságokról, és arról, hogy minden lény esendő, a szeretet azonban mindent legyőz. Azaz: megalapozzon Crowley és Aziraphale tiltott, ám annál várva vártabb szerelmének, ami potenciálisan a harmadik évadban teljesedhet ki.

Irodalmi alap hiányában Gaiman ugyan megpróbálta egyedül tovább szőni a regényben elkezdett fonalat, de társa nélkül ez csak feleannyira sikerült. A színészek, a humor és a látvány ugyan továbbra is a megszokott minőséget képviseli, de ez már nem az az éleslátó, pikírt intertextus-koktél, ami eredetileg jellemezte az Elveszett próféciákat. A keresztény mitológia már csak a természetfeletti lények miatt kerül említésre, a második évadban még nem olyan bántó felszínességgel, mint az immár Gaiman nélkül létrejött fináléban.

Neil Gaimant ugyanis 2024-ben nagyon komoly szexuális visszaélésekkel és bántalmazással vádolták meg, minek következtében minden, az ő munkáihoz kapcsolódó adaptációt elkaszáltak vagy felfüggesztettek. A Netflix a Sandmant, a Disney a még csak előkészületben lévő A temető könyvét, a Prime pedig az Elveszett próféciákat. Ennek eredménye pedig egy olyan érezhető fejetlenséget és kapkodást okozott, hogy ez az egy, egészestés játékfilmnyi rész, amit harmadik évadnak hívunk, nem sokkal igényesebb egy összecsapott vázlatnál. A „szezon” persze meg sem született volna, ha nincs az Elveszett próféciáknak ilyen elkötelezett rajongótábora, sőt, mintha nemcsak nekik, de általuk is készült volna.

Gaiman nélkül ez az utolsó rész nem több egy zavaros fan fictionnél: az első évadot tükröző premisszával (ahol Antikrisztus helyett Jézus második eljövetele következett volna, akit az illetékesek szintén elvesztenek az események katalizátoraként), csakhogy Jézus eltűnése csak úgy az első tíz-tizenöt percben érdekes, utána olyannyira elhanyagolható és érdektelen, hogy szó szerint elsétálnak mellette, hiába ismerik őt fel. Átveszi a helyét egy egyáltalán nem rejtélyes rejtély Az élet könyve és néhány angyal eltűnéséről, míg a földi világban – nevezetesen Londonban – teljesen érthetetlen állapotok uralkodnak, indokolatlan szereplőkkel és mozzanatokkal. Az eddig okosan használt idézetgyűjtemény egyetlen, félig kiforrott bibliai utalásban (igen, Jézusban) kifúl, és a se füle, se farka káoszt még a Sátán és Isten felbukkanása sem menti meg. Mindez pedig csupán a sebtében felskiccelt díszlete Aziraphale és Crowley szerelme keserédes betetőzésének, ami (enyhe spoiler!) a fan fiction írók által olyannyira kedvelt „alternatív univerzum” eszközével válhat happy enddé. Az Elveszett próféciák záróepizódja már csak névleg és küllemében, tartalmában egyáltalán nem emlékeztet arra a mesteri sorozatra, amibe nézők milliói beleszerettek. Valójában tökéletes, kerek történet felesleges folytatása az igazi blaszfémia, és nem a bibliai utalásokat feje tetejére állító Elveszett próféciák.