Az irodalmi Nobel-díjas japán szerző, Kazuo Ishiguro első regényéből készült film az emlékezés és a lelkiismeret misztikus természetéről mesél egy Nagaszakiból Angliába települt nő történetén keresztül.
A japán származású, de gyerekkora óta Angliában élő Ishiguro műveit régóta előszeretettel adaptálják filmre, elég csak James Ivory kultikussá vált Napok romjai-feldolgozására gondolni, vagy az Alex Garland által írt és Keira Knightley főszereplésével készült Ne engedj el!-re. De a közeljövőben mutatják be például Artificial Friend című regényének filmváltozatát is, amelyet Taika Waititi rendez. Ha az ember kézbe veszi ezeket a műveket, hamar világossá válhat, hogy Ishigurót nemcsak brit-japán kulturális hátterének izgalmas elegye, de regényeinek témái is vonzóvá tehetik a filmesek számára. Szövegeinek fontos visszatérő toposza az emlékezés és elfojtás ütközéséből születő „alternatív múlt” vagy az idő természetének kiismerhetetlensége. Olyan témák, amelyek gondolatiságukból, jellegükből fakadóan jól vizualizálhatók, hiszen a film talán az idő és emlékezés fogalmaihoz legszorosabban kötődő művészeti forma.
A dombok halvány képéből – amely a szerző első regénye – japán-brit-lengyel koprodukcióban készült adaptáció a tavalyi cannes-i filmfesztivál Un certain regard szekciójában mutatkozott be, ám a végeredményt látva ez leginkább Ishiguro presztízsének tudható be. A két idősíkon zajló elbeszélés ugyanis villámgyorsan fullad a teljes érdektelenségbe. A cselekmény középpontjában az Angliában élő japán nő, Etsuko (Yoh Yoshida) visszaemlékezései állnak, aki kisebbik lánya, az újságíróként dolgozó Niki (Camilla Aiko) unszolására idézi fel Nagaszakiban eltöltött fiatalságát és barátságát egy Sachiko (Fumi Nikaidô) nevű titokzatos asszonnyal, valamint annak lányával, Marikóval. Etsuko elbeszélésébe a film előrehaladtával számos ellentmondás és bizonytalanság épül be, ami miatt Niki egyre inkább megkérdőjelezi édesanyja őszinteségét.
A dombok halvány képe a trauma emlékezésre gyakorolt hatásának vizsgálatával próbálja feltárni, hogyan képes az ember újraalkotni saját múltját a lelkiismereti kínokkal szembeni védekezésként. Egy ilyen felvetés műfaji és strukturális szempontból is végtelen lehetőséget kínál az alkotók számára ahhoz, hogy gondolatilag mély, ugyanakkor az információk hitelességének bizonytalanságából eredendően fordulatos és izgalmas filmnyelvi megfogalmazását adják a történetnek. Michel Gondry és Charlie Kaufman az Egy makulátlan elme örök ragyogásában az emlékezés törékenységét a sci-fi és fantasy eszközeivel egy szerelmi melodráma elbeszélésére használták, a Bourne-filmek vagy a Memento akciófilmes suspense-t teremt vele, míg például a Libanoni keringő a történelmi traumák és sérelmek eredetét találja meg benne. A dombok halvány képe ezzel szemben visszafogott és eseménytelen film marad, ami a mindennapok jelentéktelennek tűnő történései mentén próbálja megragadni a háború és az atombomba pusztító traumájából kilábalni nehezen tudó közeg atmoszféráját és azt, hogy miként hatott ki generációk életére a kollektív trauma.
A megközelítés akár sikeresen is illeszkedhetett volna a témához, hiszen Ishiguro művének nyelvezete is visszafogottságra, a hétköznapinak tűnő helyzetekben rejtőző fraktális létigazságok keresésére törekszik, ráadásul a japán filmkultúrának hagyományosan nagy erőssége ez a fajta meditatív szemléletmód, elég csak Jaszudzsiro Ozu letisztultságában és minimalizmusában is megrendítő filmjeire gondolni. Ishikawa rendezése ehhez mérten látványosan sokat merít Ozu stílusából, ami önmagában nem lenne gond, ha nem roncsolná szét a lassú folyású tempót és meditatív attitűdöt a közhelyes és komolyanvehetetlenül sok magyarázó jellegű párbeszéd. Egy irodalmi adaptáció esetében hatványozottan sok múlik azon, hogy a forgatókönyv képes-e kellő pontossággal kivonatolni az alapanyag érzelmi és gondolati esszenciáját, valamint azt a megfelelő formai eszközökkel „filmre fordítani”. Elsősorban az ehhez való hűség, és nem a cselekmény vagy a dramaturgiai szerkezet szolgai másolása hozza létre a méltó és önazonos átdolgozást. Márpedig ezt a feladatot Ishikawa filmje nem végzi el.
A cselekmény mindkét főszálának központi motívuma az anya-lánya kapcsolatok komplexitása: a fiatal Etsuko megvetéssel vegyes kíváncsisággal figyeli, ahogy Sachiko saját kislánya érzéseit figyelmen kívül hagyva arról ábrándozik, hogy elhagyja az országot egy amerikai tiszttel. Harminc évvel később pedig már disszidált özvegyasszonyként saját otthona elhagyása mellett nagyobbik lánya öngyilkossága is kísérti, ráadásul nemcsak őt, hanem Nikit is, aki már az új hazában született kisebbik gyerekként próbálja megérteni családja fájdalomtól és titkoktól terhelt múltját. A szövevényes történetszerkesztés egyetlen nagy drámai fordulatra van kifuttatva, azonban a hatást nagyban tompítja, hogy a túlbeszélt forgatókönyv annyi expozíciót és magyarázatot tartalmaz, ami kiöli a visszaemlékezés bizonytalan és töredékes természetéből a misztikumot.
Így aztán A dombok halvány képe lélektani krimi (ahogy egy kritikus Ishiguro regényére hivatkozott) helyett egy kiszámítható és lapos melodráma szintjén reked meg, amit ugyan némiképp megmentenek a kiváló színészek – akik Hirokazu Koreeda vagy épp Wim Wenders filmjeiből is ismerősek lehetnek – valamint a meditatív ázsiai filmek atmoszférikus hömpölygését időnként sikeresen megidéző hangvétel, ám az emlékezés törékenységét sajnos leginkább azzal fejezi ki, hogy milyen gyorsan lehet el lehet felejteni.
