A norvég színésznővel a Lavináról, anyaságról, Norvégia első Oscar-díjáról, és arról is beszélgettünk, hogy mi inspirálja őt az életben. No meg új filmjéről, amit most vetítenek a magyarországi mozik.
Ő volt az anya Östlund Lavinájában, Diana Prince amazóniai nagynénje a Wonder Womanben, március 24. óta a Csak egy anya című norvég filmben láthatják a magyarországi nézők, de nemsokára Cristian Mungiu új filmjében, a Fjordban is fel fog tűnni Renate Reinsve és Sebastian Stan oldalán. Lisa Loven Kongsli épp Budapesten forgatott, amikor megtudta: a mozik épp játsszák a Csak egy anyát, így a forgatásról egyenesen a premierre jött. Felkonferálta a filmet és hiába kelt reggel 5-kor, így is szívesen beszélgetett velünk.
Ruben Östlund Lavinájában egy lavina okozta pánikhelyzetben a férjed magára hagy a gyerekeiddel, a Csak egy anyában a karaktered egyedül, donortól vállal gyereket. Látsz hasonlóságot a két film között?
A Lavina a család patriarchális struktúráját, a nemi szerepeket kérdőjelezi meg. Azt is vitatja, hogy elítélhető-e valaki azért, mert az ösztönei szerint cselekszik, hiszen az ember reakciója egy ilyen helyzetben az, hogy fusson az életéért. Ez az ösztön óhatatlanul bennünk van, de ha gyerekei lesznek az embernek, a helyzet kicsit megváltozik. A Csak egy anyában egy nőt játszom, aki felkeres egy spermabankot, mert úgy dönt, hogy egyedül nevel majd gyereket. Aztán rájön, hogy a fiának vannak olyan tulajdonságai, amiket ő nem ismer fel magában. Felvetül a kérdés, hogy ki is valójában ez a donor, és ki lesz az ő gyerekéből? Valóban olyan a donor, mint amilyennek leírta magát? Ilyen értelemben a Lavina párhuzamba állítható a Csak egy anyával, mert mindkettőben téma, hogy egy anya mire képes a gyermekéért.
Milyen volt Ruben Östlunddal dolgozni?
Igazán fantasztikus! Fél évvel a Lavina forgatása előtt már megkaptam a forgatókönyvet, és azonnal értettem a cselekményt és a karaktereket. A forgatást megelőzően fél évig kutattunk a témában, lefordítottam a forgatókönyvet svédről norvégra, ez lehetővé tette, hogy a forgatáson már a saját szavaimat használjam, így nagyon személyes lett számomra ez a film. Akkor még nem voltak gyerekeim, szóval nem igazán tudtam, milyen szülőnek lenni. Ruben azt mondta: „Ne aggódj emiatt, a gyereknevelés csak egy gyakorlati dolog, aludniuk, enniük és szarniuk kell, ennyi.” Azóta anyaként látom, hogy sok szempontból igaza volt, de azért nem mindenben.
„Mostanában sokat gondolkodom a majmokon” – Interjú Ruben Östlunddal, a Lavina rendezőjével
Ruben Östlund az egyik legígéretesebb fiatal svéd rendező napjainkban. Kompromisszumokat nem ismerő filmjeivel a svéd társadalom legfontosabb kérdéseit feszegeti: a kamaszok alkoholproblémáitól (Akaratlanul / De ofrivilliga, 2008) kiindulva a második generációs bevándorlók ifjúkori bűnözésén keresztül (Gyerekjáték / Play, 2011) jutott el legújabb filmjében (Lavina / Force Majeure, 2014) a női-férfi erőviszonyok alakulásának bemutatásához a mai skandináv, vagy mondhatjuk, fejlett társadalombeli családokban. A rendezővel Cannes-ban készítettünk interjút.
Beszéljünk a Csak egy anyáról. Hogyan talált rád Janicke Askevold?
Olvasott egy kritikát az Apák és anyák című filmről, amit Dániában forgattam. A norvég kritikus azt írta: „Miért kell Lisa Loven Kongslinak egészen Dániáig mennie, hogy dolgozzon?” Janicke ez alapján azt hitte, hogy Los Angelesben élek. Így amikor rájött, hogy nem, elhívott egy castingra, így indult el az egész. Mindig jó olyan rendezőkkel dolgozni, akik maguk írták a forgatókönyvet, könnyű megérezni, hogy mit szeretnének. És azért is tudtam kapcsolódni a témához, mert hat közeli barátnőm is van, aki egyedülálló anya, de pontosan emiatt féltem is elvállalni a szerepet, nem akartam senkinek a tyúkszemére lépni. Tisztelettel és szeretettel fordultam a filmbeli Edith karaktere felé, de meg akartam mutatni a sebezhető oldalát is.
A Csak egy anyában az újságíróként dolgozó Edith felkutatja a gyermeke apját, és kialakul közöttük egy intim viszony. Elsősorban a gyerekét akarja megismerni a férfin keresztül, vagy inkább romantikus motivációi vannak?
Abszolút a gyerek miatt kezd el kutakodni a férfi után, a törvény szerint nem is szabadna tudnia, ki a donor. De túllép egy határt, véletlenül megtudja a nevét, és nem tudja kordában tartani a kíváncsiságát, ezért megkeresi az interneten. A film azt a kérdést is felveti, hogy a mesterséges intelligencia korában lehetséges-e megőrizni az anonimitást, ha valaki donor?
A donort alakító filmbeli partnered A világ legrosszabb emberéből ismert Herbert Nordrum. Nagyon összeszokott párosnak tűntetek, dolgoztatok együtt korábban?
Herbert és én már nagyon régóta ismerjük egymást. Egyszerre jelentkeztünk az Oslói Nemzeti Művészeti Akadémiára, ő bejutott, én nem. Az egyik első feladat az egyetemen, hogy a színészeknek írniuk kell egy tízperces monológot. Herbert pedig beleírt engem monológjába, én azt hittem, bosszúból, de amikor megkérdeztem tőle, azt mondta: „Nem, csak meg akartalak csókolni.” Mindig volt a kémia közöttünk és tiszteljük is egymást, Janicke ezt megérezte, és szabadjára engedett minket. Nagyon inspiráló volt egy kicsit játékosabb szerepben lenni, Edith karaktere ebből a szempontból hasonlít hozzám.
Anyaként mit gondolsz, tényleg fel lehet nevelni egy gyereket egyedül?
Természetesen kemény dolog, de azok a nők, akik belevágnak, azok nagyon szeretnének gyereket. A donoros megtermékenyítés lehetőséget teremt azoknak, akik nem voltak olyan szerencsések, hogy alkalmas partnert találjanak az életben. Rengeteg egyedülálló anyával találkoztam, akik sok pénzt és időt áldoztak arra, hogy gyerekük legyen. Tényleg igaz, amit a film bevezetőjében Herbert karaktere mond: „Valószínűleg jó életed lesz, mert nagyon akartak téged.”
Joachim Trier Érzelmi érték című filmje az első norvég film, ami elnyerte az Oscar-díjat. Mit gondolsz, ez mit jelent Norvégiának?
Remélhetőleg azt, hogy a kormányunk megváltoztatja az álláspontját a külföldről Norvégiába érkező filmekkel kapcsolatban. Elég sok produkció akart már itt forgatni, de nem annyira kedvezőek az adóvisszatérítési feltételek mint mondjuk itt, Magyarországon. Nemrég forgattuk a Woman in Cabin 10 című filmet, ami Norvégiában játszódik, de Skóciában forgattuk le, ami teljesen abszurd. Remélhetőleg változni fognak a feltételek, és több helyi és nemzetközi projekt forog majd, sok helyi erőnek adva ezzel munkát. Másrészt a díj bizonyítja, hogy a globális közönség felnőtt ahhoz, hogy már tudjon feliratot olvasni, nem kell mindig szinkronizálni a filmeket. A világ tehát jó értelemben véve kisebb lett, mindenhonnan importálhatunk filmeket.
Számos DC szuperhősfilm és Netflix-produkció után jött a Csak egy anya, ami egy kis költségvetésű norvég függetlenfilm, majd Cristian Mungiu Fjord című filmjének egyik főszerepe. Hogy férnek meg ezek egymás mellett?
Nagyon gyermeki a természetem, imádok játszani, és számomra nagyon kényelmes különböző világokban lenni. A Wonder Womanben és Az Igazság Ligájában olyanok voltunk, mintha egy képregényben lennénk. Négy hónapig edzettünk a forgatás előtt, erős lettem, mint egy bika. Egyszer a férjem is csatlakozott hozzánk egy edzésre, másnap este lázas lett, aztán egy héten át fájt minden porcikája. Nemrég Norvégiában két második világháborús filmben játszottam, és a témát tanulmányozva felfedeztem, hogy az akkori helyzet erős párhuzamban áll a világ jelen állapotával. Szóval sokat tanulok ezekből, nagyon szeretek kutatni egy szerephez, történethez. A blockbusterek fizetik a számlákat, a független filmek táplálják a lelkem. A film kiskorom óta az életem része, anyámnak részmunkaidős állása volt a videótékában, és én a hátsó kis szobában nőttem fel, filmeket nézve.
Van valami, amire nagyon élénken emlékszel?
A Robin Hood volt az egyik kedvencem, és az Állj mellém! De rengeteget tudnék mesélni, láttuk az összes amerikai klasszikust.
Renate Reinsve és Sebastian Stan oldalán te alakítod az egyik főszerepet Cristian Mungiu új, Fjord című filmjében. Mesélnél kicsit a filmről?
A történet középpontjában egy keresztény csoporthoz tartozó román-norvég család áll, akik dogmatikus szabályok szerint élnek, akiknél teljesen belefér megütni a gyereket azért, hogy betartsa Isten törvényét. Szóval itt van ez a kulturális ütközés, ami a valóságban a hágai nemzetközi bíróságon végződött. Én a metaforikus lavinát játszom abban a filmben, a tanárt, aki riszatja a gyermekvédelmi szolgálatot, mert gyanítja, hogy a család erőszakos a gyerekekkel szemben. A Fjord egy nagyon izgalmas kontextusú film, valós eseményeken alapul, a norvég gyermekvédelemről szól, ami nagyon szigorú. Norvégiában nem szabad megütni a gyermekeket, sőt, ha gyermekként valakit bántalmaznak, és senki nem foglalkozik az üggyel, felnőttként beperelheti a kormányt. Ami nyilván nagyon pozitív, de visszájára is fordulhat, mert felveti a kérdést, hogy vajon a gyermekek számára az a legjobb, ha a családjuknál maradnak, vagy ha elviszik őket nevelőszülőkhöz? Ez az egyik központi kérdése a filmnek.
Milyen volt Mungiuval dolgozni?
Csodálatos! Láttam szinte az összes korábbi filmjét, még mielőtt megkeresett volna, szóval már régóta nagy rajongója vagyok. Mungiu egy nagyon kedves, nyugodt, nagylelkű rendező, aki végtelenül elkötelezett a filmje iránt, és világosan tudja, mit akar. A forgatókönyvet románul írta, de norvégül forgattunk, volt egy szuper rendezőasszisztense, Gjyljeta Berisha, aki fordított neki, ő is fantasztikus volt. Most nagyon izgulunk, mert beküldtük a filmet a cannes-i filmfesztiválra.
Renate Reinsvével először játszottatok együtt?
Igen, már tudtunk egymásról, de még nem volt közös filmünk. Renate, a gyámügyest alakító Ellen Dorrit Petersen és én ugyanazon a járaton utaztunk a forgatási helyszínre, Ålesundba. Az út során kívül-belül megismertük egymást, és aztán a forgatáson végig nagyon jól kijöttünk. Kivételes színészgárda van abban a filmben, Sebastian Stan és Lisa Carlehed is fantasztikusak.
Jelenleg Budapesten forgatsz egy Netflix-produkcióban. Mi a benyomásod a az itthoni szakmáról, a városról, az emberekről?
Szuper a stábbal dolgozunk a Korda stúdióban, nagyon szórakoztató és családias a hangulat. Azt gondolom, hogy mindig ki kell hozni a legjobbat abból, amit éppen csinálsz, különben nyomorultul fogod érezni magad. Ráadásul annyi sötétség van a világban, hogy szükségünk van egy kis fényre. Próbálok megtenni mindent, ami tőlem telik, hogy fényt hozzak bele. Budapest pedig gyönyörű város! Ahogy minden norvég ember, én is nagyon szeretek sétálni és élvezem, hogy mindenhova gyalog lehet menni. Találkoztam itt-ott néhány xenofób benyomást keltő figurával, de a legtöbb ember nagyon kedves. Az emberek kíváncsiak, nyitottak az új impulzusokra.
