Nemrég mutatták be Romániában Steven Soderbergh Che Guevara-filmjének első részét, amelyben a legendás bolíviai gerilla szerepét Benicio del Toro alakítja. A rossz fiú karakterébe skatulyázott színész pályája tovább ível – újabb skatulyákon és újabb lehetőségeken át.
Skatulya no. 2: Narkósok
Az 1996-os Basquiatban (A graffiti királya) Benicio del Toro az utcai grafittis, Jean Michel Basquiat (Jeffrey Wright) barátját játssza. Bennyt (Benicio del Toro) csupán néhány vonás jellemzi: kosaras, sportos alkat; enyhén kábítószerfüggő és mindenekelőtt kitartó, megbízható barát. Basquiat pedig épp, hogy nem az. A történet elején, amikor a különc grafittis még egy kartondobozban él (félreértés ne essék, nem szükségből, hanem passzióból), néha összeülnek – filozofálgatni, inni, belőni magukat, zenét hallgatni. A nagy fordulópontnál, amikor Basquiat egy nap alatt híres festővé válik, Bennyt a szó szoros értelmében kikoptatja életéből. A sztori végén pedig, amikor a még kamasz, dúsgazdag festőt az utcáról kell összeszedni, szeretettel, sértődésmentesen újra felbukkan a jó barát. Benicio del Toro mindvégig a Basquiat iránti kötődésre alapozza Bennyt. Egyszerű eszközökkel – apró mosolyokkal, féltő, kedves tekintettel – építi fel a figurát, mégis képes maradandó élményt nyújtani.
Bátran kijelenthetjük azonban, hogy a Benny-figura nyomába sem ér az 1998-ban bemutatott Fear and Loathing in Las Vegas (Félelem és reszketés Las Vegasban) Dr. Gonzójának, amely Benicio del Toro első igazán nagy szerepe. A film maga mestermű, hallatlanul izgalmas kábítószer-víziókkal, nem létező szörnyekkel és madarakkal és két nagyon drogfüggő férfivel. Raoul Duke (Johnny Depp) kábítószerfüggő újságíró, akit címlapsztori reményében Las Vegasba küldenek egy off-road futamra. Dr. Gonzo pedig Raoul kábítószerfüggő ügyvédje, aki létfontosságúnak tartja, hogy elkísérje védencét a nagy útra. Iszonyatos mennyiségű droggal indulnak Vegasba. Az autó csomagtartójában minden megtalálható, mi szemük-szájuk ingere: LSD, éter, meszkalin, kokain és egyéb hallucinogének halmazata.
Ilyen módon nem meglepő, hogy a vegasi meló kábítószeres kalandok sorozatává mutálódik. Hol Raoul, hol Gonzo lövi be nagyon magát, így hol az egyik, hol a másik akad ki ilyen vagy olyan formában. A film legextrémebb túladagolása Dr. Gonzót éri a fürdőszobában. Miután beszedte az összes LSD-t, ruhában befekszik a vízzel teli kádba. Amikor Raoul rátalál, Gonzo épp zenét hallgat, és ordítja, hogy felemelő hangokra van szüksége. A Fehér nyúl című számot akarja hallgatni, pontosabban azt a részt, amikor a nyúl megharapja a saját fejét. Kívánságát rángatózva, toporzékolva, késsel fenyegetőzve és őrült hangon kiabálva hozza barátja tudtára. A teljes Las Vegas-i kirándulást ilyen elszállt történetecskék teszik ki. Egyik sztori, egyik túladagolás sem hasonlít a másikra. A film alkotói – ahogyan a két zseniális színész is – lépten-nyomon képesek meglepni minket.
Benicio del Toro teste, arca és hangja folyamatosan más és más élményről árulkodik. Egy pillanatig sem ismétli magát, annak ellenére, hogy többször is bejárja az utat az enyhén belőtt állapottól, a hallucinációs extázisig és az anyaghiány miatt fellépő rosszullétig. Kövérre hízlalt testének rángásai, szemeinek abnormális mozgása, eltorzult arcának apró, mégis sokat eláruló rezdülései széles skálát járnak be – mindig újak, kicsit mindig másak. Egyszerre komolyak és bohókásak.
Ezzel szemben a 2003-as Alejandro Gonzáles Iñárritu rendezte 21 Grams (21 gramm) Jack Jordanje teljes mértékben mellőzi a poénokat. A figura drog- és alkoholfüggősége a film előtörténetéhez tartozik. Jack jelene a vallási függőségről, az elvakult hitről szól. Bigottsága révén próbál vezekelni hajdani kábítószer- és alkoholproblémái miatt. Rögeszméje alapján minden cselekedetét Isten irányítja. Még autójáról is azt állítja, hogy Jézus kalauzolta a megfelelő kamion kiválasztásában. Jack önmagát és életterét is teletömte keresztény szimbólumokkal: kereszt alakú fülbevalót visel, autójában a kormányra kereszt formájú matricákat ragasztott, a visszapillantó tükörre fakeresztet aggatott.
Egy este véletlenül elüt egy férfit és két gyereket. Otthagyja őket az út kellős közepén, így segítség hiányában meghalnak. Az esetről azt állítja, hogy Jézus kiválasztotta őt erre a balesetre, mert azt akarja, hogy szenvedjen. Feladja magát a rendőrségen, ahonnan azonban kis idő után bizonyítékok hiányában kiengedik. Élete lassanként megváltozik: bigottsága alábbhagy, helyét az igaz vezeklés és a bűntudat veszi át. Rátér a Tisztítótűz útjára.
Benicio del Toro arcának állandó komolyságával, majd szenvedésével, végül pedig a tisztulás alig észrevehető derűjével rajzolja meg a figurát. Mimikája, tekintete mindig őszintén tükrözi azt, ami épp bensőjében zajlik. Az idősíkok kesze-kuszasága ellenére szépen kirajzolódik a figura fejlődési íve: az alkohol és a kábítószer poklából átlép a bigott vallásosság majd a gyilkosság börtönébe. Innen már irányt változtat, és elindul a megtisztulás útján. Ezt a meglehetősen komplex figurát egyszerű eszközökkel építi fel – túlzás nélkül tökéletesen. Játéka jelölésesőt hozott: Oscarra, BAFTA-ra, sok-sok kritikusszövetség díjára. Mindezt csak egyetlen díjra sikerült beváltania: Benicio del Toro a velencei filmfesztiválon a közönségdíjat nyerte el Jack Jordan figurájáért.
A kábítószerfüggő sorozat legfrissebb alkotása a 2007-ben bemutatott Things We Lost in the Fire (A tűz martaléka) című sorozatgyártmány. Brian Burke (David Duchovny) meghal egy utcai összetűzésben. A temetés után felesége, Audrey (Halle Berry) magához költözteti férje barátját, a narkós Jerry Sunborne-t (Benicio del Toro). A film további része Jerry tisztává válását, visszaesését, majd újabb, sikeresebb próbálkozását láttatja, megfűszerezve a halott barát felesége iránt szerelemmel. Noha a film nem tartogat meglepetéseket, Benicio del Torónak sikerül valamennyit javítani a helyzeten. Gyönyörű pontossággal viszi végig a figurát a heroinfüggő, vegetáló zöldségtől a leszokni akaró, kitartó férfiig. A legizgalmasabb azonban hirtelen visszaesésének és a leszokás első, legnehezebb napjainak közvetlen megmutatása. Látjuk, ahogy Jerry ismét rothadni kezdő zöldséggé válik. Majd heroinhiány miatt ordító, ketrecbe zárt, habzó szájú vadállattá lesz. Végül pedig lépésenként, minden újabb nappal jobban és jobban összeszedi magát, és újra emberi formát, emberi magatartásmódot ölt. Benicio del Toro játékával levegőhöz juttatja a nézőt ebben a fullasztóan sabolonos és gondolatmentes történetben, amely egyelőre a kábítószerfüggő-sorozat utolsó része. De bízhatunk a narkós fickókban – biztosan rá fognak találni még Benicio del Toróra.
Kilépés a skatulyákból
A latin bevándorlóra mosolyogva kacsint Hollywood: noha sokan megteszik, mégsem lehet őt egyértelműen karakterszínészként definiálni. Olyan figurákkal is játszó viszonyba került, akik sem az egyik, sem a másik skatulyába nem sorolhatók be.
Ezek közül leggyakrabban a 2000-ben bemutatott Steven Soderbergh-film, a Traffic Oscar-díjas Javier Rodríguezét emlegetik. Benicio del Toro Tijuana állam rendőrét játssza, aki a kábítószer-kereskedelem elleni harc mexikói vonalának részese. Tisztességes foglalkozás, gondolnánk, azonban már a film első jelenetéből kiderül, hogy a rendőrség háza táján is maximális erőbedobással folyik az információk adása, vétele és a korrupció. Idővel az is kiderül, hogy Javier felettese is, akit ő őszintén tisztelt, és aki előtt megalázkodott, bizony-bizony benne van a megátalkodott drogbizniszben. Ha tetszik, ha nem, közvetlenül vagy közvetve mindenki beleakad a korrupció láthatatlan, de sűrű hálójába.
A Benicio del Toro játszotta Javierben ott rejtőzik még az emberség, a becsület egy darabkája. Erre elsősorban kollégája, Manolo Sanchez (Jacob Vargas) halálakor derül fény. Az egyébként cinikus, rideg Javier autója kormánya mögött megkönnyezi holt barátját. Fájdalom ül ki arcára, teste remeg. Mindez úgy, hogy a mindennapos kötelező diszkréció hozzászoktatta a távolságtartáshoz, a fapofához – ahhoz, hogy testének egyetlen porcikája se áruljon el semmit arról, mi jár épp a fejében. Javier valahol középúton jár a felettesek előtti megalázkodás és a hatalom gyakorlása között. Arca a rendszerrel szembeni magatartását közvetíti. Olykor semmit nem lehet leolvasni róla, máskor pedig vigyorgó cinizmus jelenik meg rajta. Hangja, lassú, tagolt beszédmódja is ugyanerről a kettősségről árulkodik. Benicio del Toro egyszerű és mégis hangsúlyosan kifejező eszközhasználata itt ismét elkápráztatja a nézőket.
Akárcsak a 2001-es The Pledge (Az ígéret megszállottja) című film Tobyja. Benicio del Toróra csupán néhány percnyi játékot osztottak, ez az epizódfigura azonban egyenesen telitalálat. Toby egy ősemberre emlékeztető értelmi fogyatékos, akit egy kislány megerőszakolásának és meggyilkolásának gyanújával börtönbe zárnak. Stan nyomozó (Aaron Eckhart) eldönti, hogy rekordidő alatt fogja elérni, hogy Toby felvállalja bűnét. Manipulálja a szerencsétlent, aki hamarosan beismeri el nem követett tettét (a film végén kiderül, hogy valóban nem ő volt a tettes). Amilyen hamar vallomást tesz, olyan gyorsan öngyilkos is lesz: elveszi az egyik rendőr fegyverét, és szájba lövi magát. Benicio del Toro eltorzult arcával, oldalra tolt alsó állkapcsával, merev tekintetével és alig-alig érthető motyogásával teszi valóban értelmi fogyatékossá Tobyt. Rövid jelenléte akár egy villámcsapás: hirtelen jön, hirtelen megy, de erejével hosszú időre lenyűgöz.
Legalább ennyire erős telitalálat, már csak a fizikai hasonlóság miatt is, Benicio del Toro és Che Guevara találkozása a 2008-ban bemutatott kétrészes életrajzi filmben. A Che: Part One a kubai forradalmat, a Che: Part Two a forradalom bolíviai, megbukott kiadását dolgozza fel. Noha a dokumentarista jelleg (amely objektivitást feltételez) tagadhatatlan, a két film mégis egyértelműen pozitív szemszögből láttatja a kommunista forradalmárt. Che mindvégig higgadt, megértő forradalmár-társaival szemben. Ugyanakkor szigorú, főként ha elvi kérdésekről van szó. Elveihez a halál árán is hű marad, kitűzött céljai kivégzése pillanatában is szentek és sérthetetlenek. A két forradalom mögötti szándék az elnyomottak felemelése.
Benicio del Torónak nem nyújt sok játéklehetőséget a Che-figura. A szerep megformálására mindvégig a visszafogott realizmus jellemző, ami épp elég ahhoz, hogy Che hitelessé, a dokumentarista jellegnek megfelelően életszerűvé váljon.
Che Guevara szerepe ismét nagy lépés Benicio del Toro számára, aki az utóbbi évtizedben egyértelműen levetkőzni látszik a karakterszínészi beskatulyázást. Most készülő három filmje is ezt a szerencsés tendenciát erősíti. 2009 novemberében kerül bemutatásra a The Wolf Man című horror-thriller, amelyben Benicio del Toro Anthony Hopkins társaságában nemesurat játszik. 2010 két izgalmas filmet is ígér del Toro főszereplésével: a Bobby és Peter Farrelly rendezte The Three Stooges című slapstickben Jim Carrey és Sean Penn mellett játszhatja a három híres komédiás egyikét, a Martin Scorsese rendezte Silence című történelmi drámában pedig Daniel Day-Lewis mellett 17. századi jezsuita szerzetesként láthatjuk viszont. Mindhárom film sokat ígér, ami azonban kiemelten fontos: színesebbé teszik Benicio del Toro figura-gyűjteményét.
A gyilkos, az autótolvaj, a kábítószerfüggő, a gengszter, a korrupt rendőr, a bigott hívő és a forradalmár mellé felsorakozik egy nemesúr, egy komédiás és egy szerzetes. A sor pedig ezután minden bizonnyal egyre csak bővülni fog.
