„A filmkészítés játék, mi pedig gyerekek vagyunk a homokozóban” – vallotta be David Cronenberg testhorror-pápa, az Existenz – Az élet játék rendezője a BKFM-en.
A 8. Budapesti Klasszikus Filmmaraton a mozi születésének 130. évfordulójára a magyar származású hollywoodi alkotók – például Joe Eszterhas forgatókönyvíró, vagy Robert Lantos kanadai producer – munkái voltak fókuszban. Utóbbi köti össze a filmmaraton idei díszvendégeit: rajta kívül a fesztivál szervezőinek meghívására hazánkba érkezett Atom Egoyan és David Cronenberg, akik örömmel mondtak bevezetőt saját filmjeik vetítései előtt, így a közönség többször is találkozhatott a világhírű alkotókkal.
Még sosem érdeklődtek ilyen sokan a Budapesti Klasszikus Film Maraton iránt
A 8. BKFM-t minden eddiginél nagyobb érdeklődés kísérte. A közönség négy este megtöltötte a Szent István teret, és több filmszínházi vetítésre is elkelt minden jegy. A mozi születésének 130. évfordulóján, a restaurált filmek nemzetközi fesztiválján árulta el David Cronenberg rendező, mi a következő filmterve.
Igazi kuriózumnak számított a fesztivál harmadik napján „A producer és a rendező” fantáziacímmel illetett keresztasztal-beszélgetés az Uránia Nemzeti Filmszínházban, amelyen Lantoshoz, Egoyanhoz és Cronenberghez csatlakozott Szabó István is, az elsőre furának tűnő kvartettet pedig – ahogy a cím sugallja – a producer személye kapcsolta össze. Mesterházy Lili, az este moderátora először arra volt kíváncsi, hogy Lantos szerint mi a közös pont a mellette ülő rendezőkben, aki bevallotta, épp az foglalkoztatja őt a legjobban, hogy e három alkotóban szinte semmi hasonlóság nincs – az eredetiségen kívül. Kezdetben úgy hitte, ha őt érdekli egy téma, akkor az mindenki számára izgalmas lesz. Ma már tudja, hogy ez nem igaz, ám sikeres nemzetközi gyártócégének, az Alliance Communications Corporation részvényeinek eladása mellett is azért döntött 1998-ban, hogy újra kisebb, de számára fontos projekteket finanszírozhasson. Néhány megbízást azonban még sikerült kimentenie a vállalatból, így készült el végül az örmény-kanadai rendező, Egoyan filmje, az Ararát (2002).
Mint pályatársait méltatva Egoyan, majd később Cronenberg kiemelte, Lantos produceri minősége egyébként is rendhagyó, hiszen nem fél kockáztatni, szívesen felkarolja a nehéz, megosztó ötleteket. Ezért lehet, hogy sokszínű filmográfiájában helyet kapott például Szabótól A napfény íze (1999), Egoyantól a Felícia utazása (Felicia's Journey, 1999), illetve Cronenbergtől a Karambol (Crash, 1996). Bár a panelbeszélgetés elvileg a rendező és producer általános szakmai kapcsolatáról szólt, a kifejezetten jó hangulatú ülés végül kedélyes anekdotázásba fordult. Lantos és Cronenberg speciel azért kedveli a közös munkát, mert egymás szomszédságában élnek, úgyhogy nem kell messzire menniük, ha értekezni akarnak – jegyezték meg viccesen –, emellett 50 éve jó barátok. Egoyan szerint a producer valóban megváltoztatta a karrierjét, amikor a harmadik filmje után közös munkát ajánlott neki. Szabó pedig meghatódva mesélt arról, hogyan karolta fel Lantos A napfény ízét, amikor senki más nem akarta. És már ekkor is felemlegették a Karambol botrányos fogadtatását.
*
A rendezvénysorozat másik nagy eseménye David Cronenberg mesterkurzusa volt. A kerekasztal után lehetett sejteni, hogy megint egy fesztelen előadást hallhatunk majd, de az Uránia nagytermét megtöltő tömeg már azelőtt lelkes tapssal fogadta rendezőt, hogy egy szót is szólt volna. Korábban Lantos nevetve mesélte, hogy Anita Ekberg dekoltázsa indította el a filmes pályán (a plakát hatására szökött be a moziba, ahol megismerkedett Fellini munkásságával), Cronenberg erre fanyarul rákontrázott, és Brigitte Bardot-t említette hasonló okokból. A valódi löketet azonban a Kanadába érkező New York-i gerillafilmesek jelentették számára, akik sem anyagi, sem más jellegű támogatásra nem várva maguk forgatták és terjesztették a mozgóképeiket, sokszor az utcán, kifeszített vásznakra vetítették azokat a járókelőknek.
Cronenberget hirtelen csábította el a mozi, ezt az időszakot pedig rendkívül izgalmasnak és ösztönzőnek élte meg. Arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen milyen témák motiválják, nem adott egyértelmű választ. Ahogy látja, a nézők, a kritikusok, az elemzők szeretik megtalálni az életművében a párhuzamokat, amelyek meglehet, valóban léteznek, ő azonban alkotás közben nem gondolkodik azon, mi az ötleteinek keresztmetszete, hacsak az nem, hogy mind az ő fejéből pattannak ki. Az emberi testhez fűződő, megszállottnak hitt viszonya számára természetes: mint ateista és egzisztencialista, a testet tartja a lét origójának, ezért egyértelműnek tartja, hogy azt vizsgálja, mi az ember, mi az emberi test. Hovatovább úgy gondolja, alapvetően mindenkit izgat ez a kérdés – kit jobban, kit kevésbé. Inspirációja viszont van, méghozzá az irodalom és a tudomány, ugyanis édesapja író-szerkesztő volt, ő maga pedig először a kutatói pálya felé indult, bár hamar rájött, hogy jobban foglalkoztatják a könyvek. A science fiction (irodalom) iránti vonzalmát Arthur C. Clarke és Isaac Asimov művei táplálták, utóbbi író és tudós volt egyszemélyben, Cronenberg pedig remélte, talán neki is sikerülne ötvöznie e két szakterületet. Ezen a ponton felidézett egy gyerekkori emléket, ami szintén megihlette: a televízió antennáját mozgatva néha a kanadai mellett amerikai műsorokat is be tudtak fogni, ezeket az adásokat pedig kifejezetten furcsának találta, majd elgondolkodott, mi történik, ha még ennél is messzebbről érkezik valami ennél is felkavaróbb jel? Később ezt a teóriát beemelve született meg a Videodrome (1983).
Míg a múlt század közepén elterjed álláspont szerint az idegen technológia az űrből érkezve fog megsemmisíteni minket, addig számára mindig világos volt, hogy ezek a fenyegetések az emberektől származnak majd. Cronenberg a tudományos fejlődés pártján áll, de elismeri a felhasználási lehetőségeinek kettősségét. Ahogy fogalmazott: „Romboló, nevetséges, veszélyes, ugyanakkor mágikus és csodálatos dolgokat is létre tudunk hozni”. Ő maga sokat profitált az innovációkból mind a magánéletében, mind a művészetében: szürkehályogja miatt szemébe műlencséket ültettek, hallását pedig egy mesterséges intelligencia vezérelte chip javítja. Ha a filmkészítésről van szó, akkor abszolút a digitális lehetőségek mellett áll, számára kínszenvedés volt a celluloid-korszak. Noha megérti kollégiái nosztalgikus viszonyát a filmszalaghoz, ő pártolja a számítástechnika által megteremtett nagyobb kontrollt és szabadságot. Azzal a párhuzammal élt, hogy míg az írógép korlátai közismertek, addig egy programban könnyen manipulálhatod azt, amit írsz, ezért eme flexibilitása miatt jobban hasonlít a gondolkodás működésére. A mesterséges intelligencia térnyerése a filmiparban egyébként sem újkeletű kérdés, hiszen régóta használnak a stábok például CGI-t és AI-t, csak eddig nem így hívták őket, vagy nem figyelt fel rá senki. Cronenberg szerint ez egy eszköz, és minél nagyobb apparátusod van, annál több a választási lehetőséged. Ez a már ismertek mellett a filmkészítés egy újabb útja: tudja jól, hogy vannak például olyan írók, akik remekül értenek a hivatásukhoz, de rémesen bánnak az emberekkel, így az automatizált folyamatoknak akár pozitív hatása is lehet.
Amikor a kész történetek megfilmesítése jött szóba, Cronenberg a Stephen King regénye alapján készített filmjét A holtsávot (The Dead Zone, 1983) említette, tudniillik annak forgatásán értette meg, hogy bizonyos szinten „el kell árulnia” az alapul szolgáló könyvet, ha adaptálni szeretné azt. Ahogy kifejtette, a filmhossz sokkal inkább hasonlít egy novellára, a terjedelmesebb történetek kapcsán érdemes inkább sorozatformátumban gondolkodni, hiszen a helyszín-idő-cselekmény kényszerű összesűrítése eleve változtat az eredeti, irodalmi koncepción. Úgyhogy saját könyve kapcsán is ezzel a dilemmával kell szembenéznie, hiszen a következő filmje várhatóan a Konzum feldolgozása lesz, amin újfent Lantossal dolgoznak, és nem kizárt, hogy néhány magyarországi helyszín is feltűnik majd benne. Felidézte, hogy a tavalyi The Shrouds is alapvetően sorozatnak indult, ám a Netfix végül visszatáncolt a megállapodástól, amit utólag nem sajnál. Beszélt Alfonso Cuarónnal a Cáfolat (Disclaimer, 2024) megvalósításáról, és elmesélte, hogy a mexikói filmrendező sem biztos, hogy újra belevágna egy szériába, lévén ez a formátum 3-4 éven át leköti az ember összes idejét.
Ismét szóba került a kanadai-angol koprodukcióban készült Karambol 1996-os cannes-i debütálása is – ezt a sztorit a filmmaratonos vetítés előtt újból elmesélte a közönségnek –, ahol a premiert követően újságírók tömege küzdött azért, hogy ordíthasson velük: egyesek követelték, hogy „tiltsák be ezt a karambolozós szexfilmet”, míg mások a könyvhűséget bírálták. A szóbeszéd szerint az akkori zsűrielnök, Francis Ford Coppola a döntéshozatalnál elégette a film cetlijét, ennek ellenére mégis Cronenbergnek ítélték a különdíjat – többek között épp Atom Egoyan hathatós közreműködésének hála, hiszen abban az évben ő is a zsűri tagjai között volt. A rendező megjegyezte, a Karambol J. G. Ballard azonos című, akkor már húsz éve megjelent, meglehetősen közismert könyvén alapul, ezért nem gondolta volna, hogy a film közfelháborodást vált ki. Cronenberg saját bevallása szerint „a filmkészítés játék”, és művei amennyire megrázóak, ugyanannyira poénosak, így érthető, hogy Lantos is úgy nyilatkozott a Karambol keletkezéstörténetéről, miszerint „jó móka volt elkészíteni”.
A rendező különféle válaszaiból kiderült, a (forgatókönyv)írót tartja egy film igazi szerzőjének, illetve a casting kardinális kérdés számára, elvégre egy rossz döntés tönkretehet mindent. A kiválasztási folyamat rendkívül bonyolult, és természetesen neki is vannak kedvelt színészei, akikkel szívesen dolgozik újra és újra (például Viggo Mortensen), de a szimpátia ellenére mindkét oldalnak tudnia kell nemet mondani, ha a helyzet megkívánja. Zárásként beszélt a Howard Shore-hoz fűződő barátságáról, valamint arról, hogy az objektivitás, a külső szemlélőmód miatt szándékosan tartja magát távol a vágószobától egy forgatás befejezéséig. Arra a felvetésre, hogy a művészetében rejlő folytonos határfeszegetés ösztönös-e vagy egyfajta cinikus hozzáállás, úgy reagált, hogy nem érez kényszert ilyesmire, és különben is „a határokat megsérteni olyan, mint egy mozgó célpontra lőni”, vagyis a normák, a nézetek, az ideológiák, a különféle kultúrák folyamatosan változnak, ezért nem lehet megfelelően definiálni, mikor léped át az ingerküszöböt. Jó példa erre megint csak a Karambol: pár éve a film felújított, 4K-s verziójának vetítésén a fiatal közönség már alig mutatott bármi reakciót a film nézésekor.
Bár szerencsésebb lett volna, ha a mesterkurzust egy tapasztalt szakmabeli, jó esetben egy rendező moderálja – a kérdések egy része úgy hatott, mintha bulvártitkok kihallgatására gyűltünk volna össze –, ennek ellenére a szolid természetű, ám meglepően humoros Cronenberg szavaira érdemes volt odafigyelni. Önreflexiója több ízben kiderült, de a legviccesebb talán az Eastern Promises – Gyilkos ígéretek (2007) felvezetése volt: a rövid megnyitó lényegében arról szólt, mennyire nem emlékszik erre a filmjére, de az előzetese alapján nem tűnik rossznak, és hogy emiatt csak az alapján tud mesélni, amit a Wikipédián és az IMDb-n olvasott róla. Útravalóként azt mondta tréfásan a fiatal filmeseknek, hogy a bánat és szenvedés jó inspiráció, majd komolyra fordítva a szót az európai mozi felfedezésére buzdított mindenkit: szerinte csak amerikai produkciókból nem lehet rájönni, hogy a film tényleg egy művészi kifejezési forma. Nem tekinti magát a meghatározó filmipar szerves részének, végtére minden munkája koprodukcióban készült, és töretlenül művésznek nevezi magát, akkor is, ha anno Hollywoodban kinevették ezért.
A szerző fotói.
