6. Cinefest – Fiatal Filmesek Nemzetközi Fesztiválja – Miskolc, 2009. szeptember 11

A fesztivál nevében szereplő 'nemzetközi' jelző ez esetben 100 százalékosan megállja a helyét, hiszen egy messzemenőkig színvonalas és jókedvvel szervezett film-fiestát fogadhatott be az érdeklődők retinája. A 9 napos esemény alatt az összesen 6 kategóriában 77 alkotást vetítettek, köztük európai és magyar premiereket.

Kellemes meglepetésként ért, hogy a hasonló fesztiválok gyermekbetegségeit (programcsúszás, szervezési káosz) egyáltalán nem tapasztaltam, viszont minden program ingyenesen volt látogatható – ez bizony ok a gratulációra. Távol a panelrengetegtől, a hangulatos belvárosban, a helyszínül szolgáló miskolci Művészetek Háza egyfajta filmes szentéllyé avanzsálódott a fesztivál ideje alatt. A bejáratnál impozánsan elhelyezett vörös szőnyeg és az amerikai stílusú büfé-lakókocsi sajátos hollywoodi hangulatot kölcsönzött, nem is beszélve a főszponzor biztosította folyamatos whiskey-ellátásról.

A világ különböző pontjairól érkezett filmek mellett koncertekből és egyéb programokból sem volt hiány. Érdekes színfolt volt például az Avasi kilátóban tartott Hollywood party, ahol nem más mint a Taxidermia rendezője, Pálfi György állt a Dj-pult mögött.

Az idei zsűri hét tagból állt: a zsűrielnök Ronald Bergan; Novák Emil operatőr, Fritz Urschitz fotóművész, rendező, Sonja Lindén független filmes, Salome Kikaleishvili szerkesztő, egyetemi oktató, Török Ferenc rendező és Eric Rulliat Francia színész alkotta. Mr. Bergan elmondása szerint csaknem élet-halál harcot vívtak azért, hogy kiválasszák a nyertes filmet a sok jó alkotás közül.

Szinte az összes kategóriában nagyon erős versenyfilmek születtek mégis érdemes kiemelni a nagyjátékfilmeket, hiszen elég széles skálán válogathattunk közülük. Volt itt ízig vérig sci-fi (Duncan Jones: Moon), könnyed játékosság (Arianna De Giorgi, Jason Goodman: The Eternal City), lélektani búvárkodás (Mátyássy Áron: Utolsó idők) és északi szigetdráma (Dome Karukoski: The Home of Dark Butterflies). Érdekes megvizsgálni, hogy mennyire gyakori a megfoghatatlanul misztikus filmtéma. Szinte mindegyik alkotásban van valamiféle valóságostól elrugaszkodott elem, ez a vonulat már-már tendenciának tekinthető. Persze nem elvárás a hiperrealizmus, csak éppen nem jellemző.

Dome Karukoski: The Home of Dark Butterflies

Minden kategóriában találtam olyan filmet, ami nagyon szerethető volt számomra. Az abszolút kedvenc, azt hiszem, a The Eternal City volt. Ebben a könnyed, műfaji elemekkel „játszadozó” filmben három fiatal identitáskeresésébe kapcsolódhatunk bele. Jonny (Joe Iacovino) Philadelphiából érkezik Rómába, hogy találkozzon a Párizsban megismert „nagy” szerelmével, ám miután a lány hallani sem akar róla, új barátokra lel Jesse (Jason Goodman) a New Yorkból érkezett filmrendező s annak gyönyörű barátnője, Angela (Giulia Steigerwalt) személyében. Hozzájuk csatlakozik Pablo, Angela kilencujjú zongoratanára is. A kialakuló szerelmi háromszög rávilágít az emberi természet apró buktatóira. A szürreális elemekkel és sajátos ironikus humorral tűzdelt szerelmesfilm helyszíne pedig az örök Róma, amely időtlen térként jelenik meg. Ezt hangsúlyozandó, az egész filmet fekete-fehérben forgatták. A rendezők arra a kérdésre, hogy miért döntöttek a fekete-fehér látványvilág mellett, azt válaszolták, hogy színesben egyszerűen nem jött át az az atmoszféra, amit elképzeltek, és voltak olyan házfalak, amiket egy az egyben narancssárgára festettek a megfelelő tónus eléréséhez. A film hangi világa is említésre méltó, a többször felcsendülő gitártémát maga Jason játssza. A rendezőkkel való beszélgetés során kiderült, hogy eredetileg egy 8 mm-es rövidfilmben gondolkodtak, de aztán ez egyre nőtt és nőtt, egyre többet tettek hozzá a saját életükből mire kialakult a mostani forma. Külön érdekesség, hogy a filmbeli Pablo (Pablo Caspari) voltaképpen díszlettervező, de annyira megfogta a rendezőket sajátos fizimiskája, hogy muszáj volt szerepet adniuk neki – ami végül nem is lett olyan kicsi.

Duncan Jones: Moon

Kiemelésre méltó még a Moon, Duncan Jones filmje amely a mostanában oly ritkán látható sci-fi alapsémákat kelti életre. A történet szerint Sam Bell (Sam Rockwell) három éves szerződéssel dolgozik a Holdon lévő bányászállomáson. Egyetlen társa egy Gerty (Kevin Spacey hangjával) nevű robot. Sam számára az egyedüli reményt az jelenti, hogy szerződése a végéhez közeledik és viszontláthatja családját. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor egy véletlen baleset után összetalálkozik saját magával. A sztori ugyan nem értelmezi újra a sci-fi műfaját, ám erre nincs is szükség: épp elég, hogy minden elem a helyén van és nem követi el a fantasztikus filmek viszatérő hibáját, nevezetesen, hogy nem tartják magukat a saját világuk szabályaihoz. Nincs is annál rosszabb, mint amikor a néző kizökken a cselekményszálból és a körülötte ülőktől kérdezgeti, hogy ez most mi is volt tulajdonképpen, vagy rosszabb esetben esetleg kimegy a teremből. Szerencsére ezúttal nincs szó ilyesmiről, a film teljesen élvezhető és technikailag precíz. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy ez a rendező első nagyjátékfilmje akkor pedig egyenesen kiváló. Érdekes még megemlíteni, hogy Duncan Jones David Bowie fia.

Az animációs filmblokk végignézése olyan érzés volt, mintha finom bonbonokat falna az ember egymás után. A MOME-diplomamunkák mellett számos külföldi animáció került terítékre. A kategória díját a zsűri az amerikai David Lopez Retamero filmjének, a Sam’s Hot Dognak adta, indoklása szerint a fekete humor és a meglepően eleven képi ábrázolás jutalmául.

David Lopez Retamero: Sam’s Hot Dog

A filmek versenye mellett ellátogatott a fesztiválra az Oscar-díjas és egyébiránt Miskolcról származó Kevin MacDonald és tiszteletét tette a nagyapja emlékére szervezett 13-i Emeric Pressburger-workshopon. Az ő és Tony Gilroy rendezéseit egy információs vetítés keretében tekinthették meg az érdeklődők.

A fesztivál alatt a vendégek részére több szabadidős délelőtti programra is lehetőség nyílt. Ilyen volt többek között a kirándulás Ricsére, mely hatékonyan összekovácsolta a különböző országból érkezett filmalkotókat és meghívottakat. A reggel 8 órai indulás után megnézhettük a Czukor Adolf-emlékházat, akiről egyébként Ronald Bergan zsűrielnök később tréfásan megjegyezte, hogy: „Hát igen, Hollywoodért is egy magyart kell szidni.” Ezek után megnéztük a zsidó temetőt és elköltöttünk egy magyaros ebédet pálinkával, ménessel és cigányzenekarral. Egyszóval minden volt, mi szem s szájnak ingere. Egyedül azt fájlalom, hogy a szürkemarha-simogatás elmaradt.

A kirándulás után a díjkiosztó gála következett. Ronald Bergan beszédével megalapozta az amúgy is jó hangulatot, bár a „welcome drink whiskey” mellett nem hiszem, hogy bárkinek is rossz kedve maradt volna. Egy pillanatra mindenkiben megfagyott a vér, amikor Bergan úr előadta az elméletét arról, hogy ha Berlinben Arany Medve díj van, Velencében Arany Oroszlán, akkor Magyarországon csakis az Arany Disznó jöhet szóba. Szerencsére csak viccelt.

Mindent összegezve, nagyon pozitív benyomásaim voltak és vannak a fesztiválról, a szervezők tényleg segítőkészek voltak, a programok is családiasan jó hangulatúak, a filmek színvonalasak, tehát csak annyit tudok tanácsolni, aki teheti, jövőre mindenképpen látogasson el Miskolcra.

Cinefest 2009
(Vári Kovács Ágnes fotói)