Ennek megfelelően fityiszt mutat Az ébredő Erőnek, és inkább megy a maga útján. Az új Star Wars-film végre úgy beszél a jedikről és az Erőről, ahogy kéne, Luke Skywalker is előkerül, a szemünket pedig szinte üdítik a csatajelenetek és a képsorok, de a logikai buktatók miatt kicsit a kelleténél többször szaladhat fel a szemöldök.

Az ébredő Erő erősen megosztó film volt, sokan gyűlölték, még többen szerették, mégis rengetegen követelték J.J. Abrams fejét a biztonsági játszmája miatt. A lens flare-ek pápája a kelleténél kevésbé mert elrugaszkodni a jól bevált recepttől, és gyakorlatilag remake-elte a negyedik részt, amiből ugyan jól sült ki, mégis azt rótták fel neki, nem mert kockáztatni. A parancs Rian Johnson számára egyértelmű volt: kockáztass.

És Johnson kockáztatott. Persze, Az utolsó Jedikben sem nehéz észrevenni a Birodalom visszavágot, csak azzal az előnnyel, hogy az a sorozat legjobb darabja. Az alaphelyzet itt is hasonló: míg a fiatal főszereplő a messzi-messzi univerzum másik részén kiképzést kap, addig Leiáék izzadnak az Első Rend nem kívánatos csapásaitól. A régi trilógiában azok voltak a legizgalmasabb részek, amikor a szigorúan fekete-fehér szembenállások szürke mezsgyéjére tévedtek a szereplők. Az utolsó Jedikben ebből bőven kijut a megingásból a főszereplőknek, erre pedig a trailer is tudatosan felkészít: vajon Kylo Ren tér át vagy Rey? Esetleg Luke, aki már az előzetesben is a jediket temeti? Magába az Erőbe is így nyerünk betekintést: a midikloriános agyrémeket határozott rúgással a felejtés homályába lökve emberi módon magyarázza – főleg Rey-nek, vele együtt a nézőknek is, mitől is döglik a légy ebben az univerzumban.

Szokás utálni Kylo Rent és az őt megformáló Adam Drivert, ám továbbra is az új trilógia egyik legérdekesebb karakterét tisztelhetjük benne. Az utolsó Jedikben ráadásul szintet lép: aki az első részben egy Vader-komplexusos nyikhaj, itt már valódi fenyegető erő. Sokkal hangsúlyosabb főgonosz, mint Snoke, akit már láthattunk Az ébredő Erőben is, itt most sajnos teljes pompájában megtekinthetjük. Az univerzum legújabb főrohadéka egy arany köntösben bájolgó, elcseszett Voldemort, akit valaki párszor arcon vert a fénykard tompábbik felével – teljesen komolyan vehetetlen. A Kylo Ren és Rey közötti furcsa kapocs adja a film lényeges pillanatait és legnagyobb kérdéseit, és még ha Daisy Ridley színészi kvalitásban nem is ér fel Driverhez, jól működnek együtt.

Luke Skywalker viszont felnőtt. Ideje volt. Negyven év kellett ahhoz, hogy karizmatikus, vérbeli jediként küzdjön a rosszal – és saját démonaival. És nem csak azért, mert piszokjól áll neki a megkínzott arc, a csatakos szakáll és a koszos köpeny, amit azonos koreográfiával drámaian libbent le a fejéről a film több pontján is. Személy szerint sosem szívleltem a karaktert: az eredeti trilógiában túl sokszor tűnt fel idegesítő nyafogógépként, akinek persze a szíve azért a helyén volt. Itt is dilemmázik eleget, viszont végre oda emeli Luke-ot, ahova tényleg való: az univerzum egyik legfontosabb karaktere, akiről most már elhisszük, hogy az egész ellenállás utolsó reménye. Mark Hamill játéka átütő, egyetlen perc alatt elhisszük neki, hogy a messzi-messzi galaxis minden súlya az ő vállát nyomja. Carrie Fisher pillanatai hidegrázósak, és nem csak azért, mert szem nem marad szárazon, amikor a film végén a felirat szerint a „hercegnőnknek” ajánlják a készítők a filmet. Az arany bikini már a múlté, de Fischer ugyanúgy hozza Leia szerepét az ellenállók jóságos és még mindig csípős nyelvű tyúkanyójaként is.

Ezekhez a karakterhez azonban némileg mostohán odacsapott mellékszereplők tartoznak: Finn-nel mintha továbbra se tudnának mit kezdeni, Dameron Poe ígéretes karakterét is sikerült kissé sablonossá tenni. Phasma karakteréről sokan úgy gondolták, hogy itt majd bizonyít, ha már egyszer ő kapta a legmenőbb sisakot a csapatban, de ő is parkolópályán maradt. Fájón kihagyott ziccer Benicio del Toro karaktere, aki kicsit Lando Calrissian-pótlékként kavarja a káoszt a szereplők körül, de mindezt meglehetősen észrevétlenül és kihasználatlanul. Bezzeg a film cukiállat-koncentrációja újra indokolatlanul magas (de hát nem is a Benicio del Toro-babák hozzák a Disney konyhájára a pénzt).

Szinte triviális állítás így 2017-ben egy Star Wars-film esetében (amire brutális pénzeket költöttek), hogy a látvány lélegzetelállító, de itt ezt most nem lehet elégszer hangsúlyozni. Az utolsó Jedik a legszebb Star Wars-film, és nem csak a technika vívmányai miatt, hanem mert Rian Johnson Steve Yedlin operatőrrel tökéletesre komponálta az űrbalhét. Minden egyes csata elemi és lenyűgöző, egy vérbeli Star Wars-rajongó, de akár egy átlagos szépérzékkel megáldott néző is minden második képet legszívesebben poszterre nyomtatna és az ebédlőasztal fölé akasztana, annyira jó vizuális érzékkel nyúltak a történethez. Johnson teret teremt, mindhárom nagy csatajelenetben komplett harctereket állít fel, ami üdítő újdonság az eddigi filmekhez képest. Hatalmas és látványos harcok eddig is voltak, ami általában a mindenki mindenhonnan mindenkire lő-elvet követte, és nem győztük kapkodni a fejünket. Ehhez képest itt hosszabb, lassabbra komponált csatajelenetekben pontosan látjuk, ki hol tart, és mi lesz, ha elérik egymást – és sokkal feszültebbek emiatt az összecsapások.

Akik Az ébredő Erőben azt szerették, hogy vicces, itt még inkább készíthetik nevetőizmaikat, Az utolsó Jedik ugyanis még azon is túllép. Megijedni nem kell, nem a poénok számát szorozták meg kettővel, hanem sokszor már-már paródiába hajló, mégis pontosan eltalált önironikus humorral fűszerezte Johnson az egyébként távolról sem mókavonatnak tűnő filmet.

Ha lehámozzuk róla a rajongói jóllakottság és a nosztalgiafaktor kielégítése utáni rózsaszín ködöt, akadnak azért bökkenők. Maximálisan bele lehet feledkezni az egyszerre több helyen is ránk zúduló cselekménybe, a látványos csatákba és a drámába is, de néhány ponton finoman bántó logikai bukfencek lappanganak. A spoilermentesség jegyében senki filmélményébe nem rondítanék bele, de helyenként bizony zavar keletkezik cselekményben, ami megakasztja a szemfülesebb nézőket a katarzisban.

Ahogy azt J.J. Abrams és Johnson is hangoztatta, Az ébredő Erő a megágyazása volt az új trilógiának, ahol színre kerül egy új generáció, amihez a régi, szeretett legendák is nagyban asszisztálnak. Az utolsó Jedik méginkább elengedi a régi nagyöregeket: Han Solo már nincs, a Disney megerősítette, hogy Carrie Fishert nem fogják digitálisan feltámasztani az új film kedvéért, így Leia sem tér vissza. Csubakka fájóan kevés szerepet kapott Az utolsó Jedikben, néhány vukimorgás és egy ajtóberúgás futotta tőle, ahogy C3PO és R2D2 sem folytat túl sok csipogós-fecsegős diskurzust. De eközben színre lépett az új generáció, kérdés, mennyire betonozódnak be az univerzumba.

Az utolsó Jedik az elengedések filmje: lassan, de biztosan elengedi a legendákat, akik a jövő felé terelgették az újakat. És egyben elengedi a biztonsági játszmát is, amit Az ébredő Erőben láthattunk, mindezt úgy, hogy továbbra is mélységesen tiszteli a Star Wars-mítoszt, de meg mer lépni olyanokat, amik komolyan meglepik a nézőt. A legnagyobb kérdés pedig, hogy mit lép erre J.J. Abrams – aki visszakerül a trilógiazáró film rendezői székébe, – mert Johnson ígéretesebb röppályára állította Kylo Renéket.