Egy fogathajtó verseny székely módra, tejtermelő gazdák mindennapi küzdelmei a fennmaradásért, egy külföldről hazatérő színésznő, és egy peches rendezőasszisztens, akinek Erdély egy eldugott csücskéből kell filmszereplőt beszereznie egy nagyjátékfilmhez – négy dokumentumfilm a mai erdélyi valóságról. Az ötödik kilóg a sorból, pedig akár itthon is játszódhatna: egy artistatársulat tagjainak mindenütt küzdelmes és egyben csodálatos az élete. A négy filmben az a közös, hogy megtekinthetőek lesznek a 17. Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemlén.
Halász Glória: Mi ez a cirkusz?
Halász Glória neve ismerősen csenghet az elkötelezett Filmtettfeszt-rajongók számára, az igazán szerethető 2014-es Dr. Lala után a rendező ismét a cirkusz világából merített témát dokumentumfilmjéhez. Nem elégedett meg azonban a már egyszer bevált recepttel, a Mi ez a cirkusz? több ponton túlszárnyalja a bohócdoktorrol szóló dokumentumfilmet, így aki azt szerette, annak a rendező új filmje is kötelező darab, de bárki más is tehet egy felkiáltójelet a műsorfüzetben ehhez a filmhez!
A 2013-ban, Vági Bence művészeti vezető által alapított Recirquel az első magyar újcirkusz társulat, formabontó produkcióikat világszerte rengetegen megnézték már, a Mi ez a cirkusz? a társulat egy előadásának próbafolyamatát követi végig. Az újcirkusz egyik ismérve, hogy nem feltétlenül különálló műsorszámokkal operál, a Recirquel előadásaiban is együtt lép porondra bohóc és artista miközben nem csak a lélegzetet állítják el, hanem történetet is mesélnek. Egy ilyen rendhagyó műfajról illik egy hasonlóan izgalmas filmet forgatni, és ez sikerült is Halász Glóriának, filmjében ötvözi a társulat hat tagjáról készült portrékat fikciós elemekkel, szokatlan helyszíneken rögzített cirkuszi számokkal és a kifogásolhatatlan operatőri munkával. A szereplők nagyon hamar közel kerülnek hozzánk, megrendítő, ahogyan ezek a fiatal fiúk és lányok megküzdenek a személyes drámáikkal, hatalmas áldozatokat hoznak azért, hogy adni tudjanak a közönségüknek. A filmnek sikerül alázattal beszélni ezekről a fiatalokról, a cirkusz műfajáról, a művészetről, és ez a legnagyobb erőssége. (gysz)
Hajdu, Tóth-Ridovics, Gálovits, Kővári: Kanzoli
A Kanzoli egy visszás szereplőválogatás; amikor nem a színészek tolonganak a szerepért, hanem a film egyik asszisztense keresi egyre kétségbeesettebben és reménytelenebbül a szereplőt. A Hajdu Szabolcs Délibábjához köthető dokumentumfilm hol szórakoztató, hol idegtépően idegesítő; egy folyamatos huzavona, amiben a Magyarországról Székelyföldre küldött asszisztenssel együtt reménykedhetünk és adhatjuk fel, lépegethetünk előre és hátra a meggyőzés lépcsőfokain, vívhatunk szélmalomharcot a makacssággal és az ismeretlentől való megfoghatatlan félelemmel – abban a tudatban, hogy az idő gyorsan fogy.
A Köpecbányán élő Ruzsa Rémuszt ugyanis hiába választották ki előzetesen Kanzoli szerepére, közvetlenül az elutazás előtt (azaz forgatás előtt két nappal) meggondolja magát. Hiába minden ígéret, érvelés, rendőrségen írt nyilatkozat, szerződés, előleg. És ezzel nemcsak ő van így, hanem a többi, utolsó pillanatban „toborzott” potenciális szereplő is. Kifogás mindig akad, valódi félelmeiket nem is értjük meg. A helyzetek amennyire különlegesek és hihetetlenek, ugyanannyira hétköznapiak és ismerősek; éppen ezért fogy el sokszor (szinte teljesen) nemcsak a próbára tett asszisztensnek, hanem a nézőnek is a türelme; de aztán még időben sikerül valamerre lépni egyet. És végül a forgatás sem marad el. (bbh)
Nagy Viktor Oszkár: Székely derbi
Nagy Viktor Oszkár egy előző alkotásában, a Székely leleményben már forgatott Erdélyben, most pedig szinte ugyanoda tért vissza legújabb dokumentumfilmjének készítésével. A Székely derbi a csíkpálfalvi szekérhajtó versenyről szól, végigköveti néhány résztvevő felkészülését a megmérettetésre, közben pedig szemléletesen mesél az erdélyi valóságról, a székely falusi létformáról.
Csíkpálfalván minden év októberében megrendezik a Magyarok Nagyasszonya Búcsút, aminek egyik legkedveltebb látványossága a szekérhajtó verseny: a szigorú szabályok szerint ünneplőbe öltözött lovak és gazdáik összemérik tudásukat és gyorsaságukat egy versenypályán. A film lassan indul, inkább kapunk életképeket, mintsem az események szempontjából jelentős mozzanatokat, így például keveset tudunk meg a rendezvény háttér sztorijáról – de ez teljesen jól van így! A rendező saját elmondása szerint is fontosabbnak tartja ezeket a jeleneteket, megmutatják, hogyan viszonyulnak a falu lakói az állataikhoz, egymáshoz és környezetükhöz. Bár a szekérhajtás során sikerül a feszültségteremtés a különböző filmes eszközökkel a versenyzők között azonban nincs igazi rivalizálás – bizonyítási vágyuk mellett is végig emberségesen és őszintén bánnak egymással. A film ütőkártyája is az őszinteség, nem idealizálja, a maga természetességében mutatja be a választott világot, aminek ugyanúgy része az is, hogy a haszonállatokat levágják, mint a karcos székely humor. (gysz)
Vargyasi Levente: Tehenesek
A háromszéki magyar szarvasmarhatartók megpróbáltatásait mutatja be Vargyasi Levente Tehenesek című dokumentumfilmje. A fennmaradásért küzdő gazdáknak azzal kell szembesülniük, hogy a termékeik eladhatatlanok, vagy az eladásukból befolyó összegek még az előállítási költségeket sem fedezik, és az állami támogatás is kevés, nehezen megszerezhető, meg természetesen késik. A filmkészítők azt az időszakot dolgozzák fel, amikor a kis- és nagygazdák összefognak és a szövetkezeti formában való együttműködésben látják meg a lehetséges kiutat: így megszületik a Kézdi tej.
A film erényei hasonlóak, mint a Székely derbi esetében, a kendőzetlenség, nyers őszinteség erejét a szereplők adják, ők viszik el a hátukon a helyenként döcögő alkotást. A különböző helyszíneken lejátszódó események bár időrendben teljesen követhetőek, mégsem állnak össze egy erős maggá, a forgatott nyersanyag szelektálása és megvágása nem mindig sikerült jól, így vannak vontatottabb részek a filmben. Az eseményeket összetartó kapocsként van jelen Ötvös Mózes, a Szarvasmarhatartók Egyesületének elnöke, aki lelkességével és odaadásával szerethető jellemként tűnik fel. Másrészről viszont a Tehenesek informatív jellege, dokumentumértéke erős: a szövetkezeti formák újraéledése és újradefiniálása nem egyedülálló jelenség, de talán mégsem mászott még bele annyira a köztudatba, ezért mindenképp érdekes lehet betekinteni az erdélyi tehenesek aktuális helyzetébe. (gysz)
Ambrus Emese: Európa kis utcája
Petőfi és Liliomfi óta a vándorszínészet kalandos egzotikuma örökre ott lapul a magyar kultúrlélek egy apró fiókjában, kitörölhetetlenül. Az Erdélyből el, majd Németországból ide visszatelepülő Zorkóczy Zenóbia 21. századi és peremvidéki paradoxont visz ebbe a megélhetésileg felettébb bizonytalan szakmába: Erdély szórványvidékein, magányosan, nőként gyakorolja, és főként gyermekközönség előtt. Csikorgó fagyban, szottyogó őszi sárban, járatlan utakon, távol a fiától. „Szabad, székely szórványszínész” – ejti ki szomorkásan az önigazolás szenvedő alliterációját. Ambrus Emese pedig ott ül mellette az anyósülésben, és együttérzően gusztálja Zenóbia érzelmekkel telített profiljából a körülményekhez képest szokatlan jókedvvel kimesélt élettörténet darabkáit.
Bájos könnyedén mesél, tájékozódik vagy keresi fellépése helyét Zenóbia, és mégis mintha egymaga viselné a szórványmagyar pesszimizmus súlyát mikor a hevenyészett színfalak mögött görnyedezve Rosszcsont Zénó rongyaiba öltözik. És kicsit vele görnyed a néző is. Ambrus Emese realista attitűddel, kacagó vagy ordítva énekelő gyermekarcok nagyközelijével, az út motívumának nem feltétlenül előre mutató, inkább keresztbe, és vissza, önmagába görbülő irányszabásával (Erdélyben nincs átvezető út, mindig csak vissza magunkba), máshol viszont börleszkbe hajló montázzsal sikeresen készteti mély sorsvizsgálatra az együttérzésre hajlamos közönséget. Közben Zenóbia látványosan előretör, felkapják, könyvet nyomnak ki róla, aranyborítóval, bár látszólag sokkal boldogabb nem lesz ettől Tusványoson, az izzasztó melegben, a kultúra fogyasztásától elégedetten hátradőlve böffentgető rövidnadrágosok körében. Az ő terepe más, vidéken, a paraszti jó levegőn, térdig hóban szórja inkább derűs egyénisége meleg életörömét. Ott ő elégedett, és milyen igaza van. (fesz)
