A túlélő és a Mélytengeri pokol után legújabb rendezésében Peter Berg újra egy olyan – az Egyesült Államok szempontjából jelentős – témához nyúl, amelynek valós eseményeken alapuló történetét a kedvére csavargathatja. Látszólag Berg célja azonban a Patriots Dayjel is tulajdonképpen csak annyi, hogy egy nem létező zsáner, a hazafias film jegyeit és határait keresse. A filmnek azonban nem csak a műfaja zavaros, de az sem igazán tiszta, hogy tulajdonképpen miről is szól.
A vállalkozás pedig elég nagyratörőnek indul, a 2013 április 15-én, Boston belvárosában történt robbantás volt ugyanis 9/11 óta talán a legnagyobb, az Egyesült Államok területén végrehajtott terrortámadás. És mivel Boston egy milliós nagyváros, Bergék előtt így számtalan lehetőség adódott, arra, hogy egy jó mozit csináljanak a történetből. A forgatókönyv ezért a mára kicsit elfeledett hyperlink-cinema formuláit igyekszik követni, azaz több ágon vezeti a kisebb történetszálakat, amelyek végül a sztori katarzisában (jobb esetben) egybefonódnak. A képlet bár eléggé adja magát, de egyrészt 2017-ben ez már nem túl eredeti ötlet, másrészt Berg sem akkora játékos, hogy mindezt gond nélkül le tudja vezényelni.
A Patriots Day egyébként is bővelkedik a hibákban, de végképp vakvágányra fut amiatt, hogy bár látszólag egyéni sorsokról és drámákról szól, valójában teljesen személytelen. A filmből teljesen elmarad a katarzis, a néző pedig – mivel a számtalan karakterre fejenként átlag 10–15 perc játékidő jut – elég nehezen tud azonosulni bárkivel is. Ez pedig óriási hiba egy olyan történetnél, amely egy ilyen jelentős eseményt az ún. mindennapi emberek szemszögéből akar elmesélni. Berg filmjében egész egyszerűen túl sok a szereplő ahhoz, hogy valóban az érintettek sorsáról, traumáiról szóljon. Néhányan olyan hamar tűnnek el, mintha sosem szerepeltek volna, máskor pedig egy teljesen új szereplő indokolatlan felbukkanása okoz szemrángást. Egy idő után mindez annyira zavarossá válik, hogy már azt is megkérdőjelezzük, hogy kivel is kellene szimpatizálnunk.
Ezért talán jobban járunk, ha a filmet elsősorban nem drámaként, hanem akciófilmként kezeljük – annak viszont elég unalmas. Nem mintha a Patriots Dayben ne lennének pörgős jelenetek vagy konfliktusok. Sőt, Berg kifejezetten izgalmasra komponálta meg a rendőrök és a terroristák közti fegyveres összecsapást. A probléma csak az, hogy ez a jelenet nem lehet a sztori csúcspontja, mert ahhoz mind a felvezetés, mind a következmények hiányoznak. Ezen a ponton érezni is kezdjük, hogy ennek a filmnek nem is lehet csúcspontja, hiszen már a játékidő kétharmadán túl járunk, és még mindig nem tudjuk, hogy miről szól a történet.
Elsőre úgy tűnik, hogy magáról a robbantásról szól, de az eseményt megelőző prológus vagy suspense gyakorlatilag a nullával egyenlő. Ugyanígy nem szól a robbantásban megsérültek utóéletéről sem, hiszen belőlük épp csak annyit látunk, hogy ne tűnjenek el teljesen nyomtalanul. Ugyanakkor az sem teljesen igaz, hogy a Patriots Day az elkövető terroristákról szólna, akiket Bergék annyira kétdimenziósra írtak meg, hogy még utálni sem lehet őket. És bár a legtöbbet róluk van szó, a film középpontjában nem is a terroristákat üldöző rendőrök állnak. Ráadásul a sztoriban olyan sok rendőr tűnik fel, hogy valójában nem is nagyon tudni, hogy ki kihez tartozik.
Adja magát (hiszen Berg többször ki is mondatja a karaktereivel), hogy a film magáról Bostonról szól – arról, hogy milyen erőt és egységet tud felmutatni krízis idején egy ilyen méretű világváros. És hát sokan vannak, akik legalább a mozivásznon szívesen néznének egy egységes USA-t, miközben a való életben a világ egyik legbefolyásosabb országának élén egy, a vezetésre tökéletesen alkalmatlan ember áll. Ez a tézis azonban egy sorozathoz is elég nagy falat, nemhogy egy kétórás akciófilmhez – kérdezzük csak meg a Treme alkotóit. Berg ráadásul úgy kezeli a többmilliós lakosú Bostont, mintha egy kisváros lenne, ezért nem is igazán érezni a nagy összefogás súlyát.
Hiába várjuk, hogy a történet végére összeálljon egy nagy összkép, a számos és gyakran értelmetlen elem eléggé zavarossá teszik a filmélményt. Tudjuk jól, hogy nincs sablonos rendőrfilm „innen átvesszük” jelenet nélkül, a Patriots Day pedig ebben a tekintetben annyira sablonos, hogy rögtön kettő is van benne. Azonban az obligát FBI-os hatalomátvétel után nem sokkal feltűnik egy háromfős delegáció is, hogy kihallgassa az egyik elkövető időközben letartóztatott feleségét. Kilétükre, feltűnésük okára vagy bármilyen más, esetleg felmerülő kérdésünkre viszont még utalásszinten sem kapunk választ. Arról nem is beszélve, hogy az egész jelenetsor nevetségesen túlzó és teátrális.
Ez utóbbi amúgy sem idegen a Patriots Daytől, még az egyébként korrekt középszer-teljesítményt hozó Wahlberg is újabb potenciálisan kultikus produkcióval bővíti színészi repertoárját, amikor Tommy Saunders őrmester a Mentalistát megszégyenítő módon idézi fel a térfigyelő kamerák helyzetét egy felfestett utcarajzon mászkálva. Nehéz hova tenni a csecsen származású amerikai elkövetők, Tamerlan és Dzsohar Carnajev karaktereit is. Miközben akár róluk is szólhatna a történet, sem az előtörténetükről, sem pedig a motivációjukról sem tudunk meg túl sokat. Az idősebb Tamerlan ráadásul valamiért erős akcentussal beszél, Dzsohar ellenben annyira amerikainak tűnik, mint a kávé-almás pite kombó. Ha külön-külön nem is tudatosulnak bennünk az apróbb hibák, végig érezni a filmen, hogy valami nagyon nem stimmel vele.
Hiába az a pár pozitív motívum, amit jóváírhatunk a filmnek, Berg végül nem tudja összefűzni a történetszálakat, amelyek a befejezésre teljesen szétfoszlanak. A néző zavarát azok a filmvégi dokumentumbejátszások koronázzák meg, amelyekben a robbantások túlélői mesélik el, hogyan élték meg a 2013-as eseményeket és azok utóhatását. Ha hittünk is valaha Berg direktori és/vagy forgatókönyvírói tehetségében, a Patriots Day után elég valószínű, hogy elpárolog a felé irányuló jó érzésünk maradéka is. Legújabb filmjével a színész-rendező végleg a „szegény ember Michael Bay-e”-szerepbe süllyed, ami – figyelembe véve, hogy Michael Bay már eleve nem jelent különösebb nívót a filmvilágban – nem egy hízelgő dolog.
