Amikor a TIFF-en járt, Alain Delon Bessont és Polanskit emlegette, mint élő, jó rendezőket. Nos, meg kellene néznie Besson új filmjét.
Pedig ez még akár jó is lehetett volna: Luc Besson Az ötödik elem után ismét képregényen alapuló űroperát rendezett, főszerepben a szép, fiatal és menő Dane DeHaannel és Cara Delevingne-nel, a mellékszerepekben pedig olyanokkal, mint Ethan Hawke, Clive Owen és Rutger Hauer, na meg Rihanna. Persze azért azt is lehetett sejteni, hogy Besson nagy visszatérése nem fog sikerülni, a direktor ugyanis pont Az ötödik elem óta nem csinált semmi jót. Rendezőként voltak ígéretes, de felejthetőre sikerült projektjei, amilyen a Lucy Scarlett Johannsonnal a főszerepben, producerként csinált nézhető mozikat (pl. Taken – Elrabolva), de cégével, az EuropaCorppal egyre inkább átment egy európai B-filmeket gyártó mogulba, olyan tipikus munkákkal, mint a Taxi 4 vagy a Transporter 3.
A szakmai mélypontra a Lockout alkalmával jutott (rémes, bár a film színvonalához találó magyar címe A titok nyitja), amiről bíróság mondta ki, hogy a Menekülés New Yorkból koppintása. Besson következetesen folytatja ripoff artist-pályáját a Valerian és az ezer bolygó városa alkalmával, ez ugyanis egy nettó utánzata Az ötödik elemnek. Tele van kreatív és látványos ufókkal, űrhajókkal, futurisztikus városokkal, göncökkel és kütyükkel, de ezzel nagyjából minden erényét is elsoroltuk. Ahogy Besson Az ötödik elem alkalmával is sokat vett át Jean „Moebius” Giraud képregényéből és Alejandro Jodorowsky munkásságából, ezúttal is más tollával ékeskedett, bár ha úgy vesszük, igen kreatív módon: pályázatot hirdetett divattervezőknek (két magyar, Oláh Zoltán és Cseh Zsanett jelmeze is bekerült a top 20-ba).
A Valerian látványvilágába tehát sok kreativitást öltek bele, viszont a megvalósítás már hagy kívánnivalót maga után. Hiába számít roppant drága európai filmnek, a képi világa hamisnak és olcsónak hat. Szkeccsszerű, olyan, mint egy hanyagul kiszínezett storyboard. Besson láthatóan a mennyiségre hajtott a minőség helyett, ami a címbe is bele van kódolva: valóban ezer bolygó lényeit láthatjuk ebben a filmben, de én beértem volna kevesebbel is, ha azok részletgazdagon ki vannak dolgozva. Erről viszont Robert Rodriguez sufniban összetuningolt gyerekfilmjei juthatnak eszünkbe, mint pl. a Kémkölykök vagy a Cápasrác és lávalány kalandjai. Nem csökkenti a bóvlifaktort, hogy a színek ráadásul émelyítően élénkek, azokról meg a szintén bugyirózsaszínben és hupililában pompázó Speed Racer – Totál turbó juthat eszünkbe a Wachowski-nővérektől. A tanulság: ahol nincs se pénz, se elegendő profi munkaerő (mint például Európában), ott ne hollywoodi eyecandy-ket készítsenek, hanem már a koncepció szintjén low budget filmeket. Ha a Valerian Hollywoodban készül, csak látványosabb lett volna.
És lehet, hogy a sztorija is jobban össze lett volna rakva. Besson a stáblista szerint egymaga írta a forgatókönyvet, és akár önfeláldozó gesztusnak is tételezhetjük a részéről, hogy így magára vállalta ennek az ezer sebből vérző történetnek az elkövetését. A cselekmény a főhősök egy random munkanapja, egy teljesen átlagos küldetés, ami még egy efféle fikciós sci-fi világban sem igazán érdekli a kutyát se. A történet puszta alibi, például egy MacGuffin köré szerveződik: a két főhősnek egy konverter nevű lényt kell megszerezniük, ami fajtája utolsó példánya, és amit lenyel, azt megsokszorozva adja vissza az anyatermészetnek. Persze ez a kis kreatúra kulcsfontosságú fegyver valami zavaros intergalaktikus háborúban, melyben egy pusztulás szélére sodródott ufó-civilizáció egyik tagja halálakor beleköltözött Dane DeHaan karakterének testébe.
Ez is jól példázza, mennyire gyenge lábakon áll a sztori: semmi értelme, hogy egy női űrlény miért pont egy férfi karaktert választ avatárjául, amikor ott van mellette egy csaj is, aki ráadásul elvileg erkölcsösebb személyiség. Nem baj, ha véletlenek történnek egy filmben, de ne az alkotók dolgát könnyítsék meg, hanem a főhősét nehezítsék. A film már az első negyedórában képes elveszíteni a nézőt kuszaságával, hogy aztán később halálra untasson a bonyodalom logikáját magyarázó expozíciós jelenetekkel. A cselekmény végig unalmas, súlytalan, széttartó, mentes mindenféle feszültségtől. Tele van üresjáratokkal, teljesen öncélú epizódokkal, például nem sokat veszítettünk volna, ha nem látjuk Rihanna kínos aprólékossággal megkoreografált táncát. Még a két főhős is csak a történet végén jön rá, hogy mire is bukkant rá, még ők is csak a fináléban lelkesülnek be, de addig a néző már régen kicsekkolt. A dumák bénák, a két csillagközi titkosügynök csak próbál olyan vagány lenni, mint amilyenek Bruce Willis és Milla Jovovich voltak.
DeHaan és Delevingne szépek, de nincs köztük kémia, láthatóan megelégedtek annyival, hogy jól mutatnak a vásznon, szexiséget már nem csempésztek az alakításukba. Persze jó forgatókönyv sem igazán motiválhatta őket: nem az a baj, hogy a végén összejönnek, hanem hogy ez az első perctől nyilvánvaló, nincs igazi ellentét és konfliktus közöttük. Ilyen gyenge antagonistát is rég láttunk: Clive Owen kevés időt tölt a vásznon, és senkit nem lep meg azzal, hogy rosszarcú és szigorú, de igazságtalan tábornokként ő a felelős a bonyodalmakért. A film egyetlen igazi rejtélye, hogy miért csinál karrier-harakirit DeHaan és Delevingne, miért égeti itt magát Owen és Hawke. A film ráadásul bőven két óra fölötti játékidővel fut, Besson tehát nem is érezte, hogy bűnrossz, amit csinált.
