Michael Bay valahol azt nyilatkozta, Az utolsó lovaggal szeretne rendezőként végleg búcsút venni a Transformers-szériától. Természetesen hozzátette: ha megkínálják egy ügyes sztorival, nem feltétlenül lesz elutasító. Az ötödik film írócsapatának viszont sikerült csúcsra járatnia a bullshit-generátort, ezért nyugodtan kijelenthetjük, Optimus fővezérék artúrkirályos kalandjánál aligha lesz nehéz jobb történetekkel kopogtatni a naplemente-fétises direktornál.

A Transformers 5 hivatalos, trash-filmeket idéző poszteréből kiindulva persze könnyen lehet, hogy az alkotók tudatosan trollkodták meg a 2014-ben rebootolt mechanikus alakváltós eposzt. Elvégre az előző négy rész után már nézők is, kritikusok is egyaránt elkönyvelhették, hogy ezek nem azok a filmek, ahol a működőképes forgatókönyv nagyobb hangsúlyt kap, mint a várospusztító óriásrobot-harc. És azt is nehéz elhinni, hogy az Akiva Goldsman által vezetett írócsapat komolyan gondolta, hogy jó ötlet lenne A kihalás kora (a negyedik rész) és a Bay-féle Armageddon összemixelt, újrahasznosított alapsztoriját az Artúr-mondakörrel vegyíteni.

Merthogy ezúttal már nemcsak arról van szó, hogy kíméletlenül folyik a hajtóvadászat a Földre érkezett és ellenségnek kikiáltott fémlények után, hanem konkrétan a kerekasztaltól indul a bonyodalom. Jobban mondva Merlin, a részeges varázsló (akinek szerepében valamilyen furcsa oknál fogva A kihalás korában még a KSI nevű transzformereket beolvasztó iparvállalat igazgatóját alakító Stanley Tucci ripacskodik) mechanikus botjától, mellyel Artúrék anno háborút nyertek a barbár hordák ellen és amelynek óvására az évek során egy rakat híres történelmi személyt felvonultató szekta tagjai esküdtek fel. Komolyan kiderül, hogy Leonardo da Vincitől kezdve Teslán át Abraham Lincolnig mindenki az űrből jött gépektől kapott csodafegyver hollétének titkát őrizte. És ha ez még nem hangzik elég röhejesen, arra is fény derül, hogy a szekta tagjait csak úgy nevezik: a Witwickiánusok (Witwicky volt ugye a családneve az első trilógiában főszerepet játszó Shia LaBeouf karakterének). Az ősi jóslat szerint pedig ezért a botért egyszer el fog jönni a gonosz, így most ez gyorsan be is teljesül: kiderül, hogy a Cybertron nevű haldokló transzformer-bolygó rohamosan közelít a Föld felé, és ha becsapódik, akkor a bot segítségével leszívja magának az itteni életet.

Az apokalipszis várható bekövetkeztéig azonban még meg kell vívni pár harcot. Bay-ék pedig gyakorlatilag ütközetenként, hasraütésszerűen cserélgetik az ügyeletes antagonistáikat. Először a transzformereket terroristaként üldöző katonai különítményre vetül a sötét oldal árnyéka, aztán bevált recept szerint, de már kicsit unalmassá válva megint feltűnik Megatron, aki egy hosszasan bemutatott (és egyébként tényleg viccesre sikeredett) casting-jelenetben Álca-sereget verbuvál maga köré, hogy aztán tíz perccel később lazán kikerüljön a képből. Kiderül ugyanis, hogy a valódi főgonosz az ádáz Teremtőasszony, Quintessa. Persze, előtte még maga Optimus fővezér is rohadékoskodik néhány jelenet erejéig, ám miután Űrdongó szava hatástalanítja az átkot, ami a hatalmába kerítette, szerencsére újra félőrültként üvöltheti a saját a nevét csatamezőn.

De nemcsak a genyákat szarták le magasról Bay-ék. A jó oldalon is csupa megmagyarázhatatlan dolog történik. Az olyan képtelen baromságokon még jót szórakozunk, hogy az aktuális cicababa (aki ezúttal többdiplomás bölcsészprofesszor) valójában Merlin leszármazottja, vagy hogy a Mark Wahlberg által alakított texasi redneck a kerekasztal utolsó lovagja, de érthetetlen például, hogy a forgatókönyv szempontjából mi szükség volt Izabella, a kis robotőrült lány karakterére, vagy éppen John Turturro Simmons ügynökének visszahozására, akinek összesen annyi szerepe van a filmben, hogy segít elintézni Anthony Hopkinsnak, hogy beleolvashasson egy régi könyvbe a könyvtárban. Ahogy az is rejtély, miért beszél Yeager és az első három részből ismert Lennox közös élményekről, amikor most találkoztak először a franchise története óta.

Az ilyen típusú hibákat még akár − az előző filmekhez hasonlóan − szépen is kompenzálhatták volna Bay elmaradhatatlan stílusjegyei. Ám mintha Az utolsó lovagban kevesebb lenne az epikus filmzenével aláfestett, naplementében előadott, közhelyes, de nagyon is átélhető életbölcsesség és a vagány belassítás is. Az ötödik részre már tényleg csak erőltetett, izzadtságszagú poénokra és rutinosan levezényelt, nem is mindig izgis robbantásokra és harcjelenetekre futotta. Az szerencsére továbbra is elmondható, hogy bár a Transformers-filmek ostobák, de ezt legalább spirituális csomagolással bevont távoli rokonaikkal (pl.: Érkezés) ellentétben nyíltan fel is vállalják. Viszont jó lett volna, ha Michael Bay nem egy olyan filmmel int búcsút az autobotoknak, ami vajas popcornnal meg nagy kólával, IMAX-vásznon nézve ugyan elmegy, de még egyszer két és fél órát már nem szívesen áldoznánk rá az életünkből.