A film, amit még Marion Cotillard és Michael Fassbender sem tud megmenteni.
Igazán kikérhetnék már maguknak a gémerek, mit gondol róluk Hollywood. Miért nézik őket annyira igénytelennek, hogy csak nagy és buta blockbustereket készítenek videojátékokból? És hol maradnak a gémer Kevin Feige-ek, akik a film nyelvére is át tudják ültetni azt, ami a számítógépen olyan jól működik? Oké, legutóbb a Blizzard a saját kezébe vette a tervezést a Warcrafttal, és az Ubisoft is rajta tartotta a szemét sikerjátékán, amikor az AC-rajongó hírében álló Michael Fassbenderre bízta, grundoljon össze egy pofás adaptációt, de az igazi siker még mindig várat magára. Merthogy az Assassin’s Creed sem az a messiás, aminek várták. Elsősorban mert Fassbender úgy vélte, ha a videojátékfilm az elmúlt 15 évben a gagyi szinonimájává vált, ideje a másik oldalról megközelíteni a dolgot, és filozofikusabb témát feszegetni és nagy színészekre osztani a szerepeket. Áthívta hát a Macbeth stábját, és leforgattak egy véresen komoly gémerfilmet, amiben olyan unalmasan rágják a szabadakarat-vitát, hogy attól még Nietzsche bajsza is lekonyulna.
A fáma szerint az Éden Almája tartalmazza a szabad akarat genetikai kódját, ezt akarják megszerezni a vallási különbségek eltörlésére, afféle egyházi világuralomra törekvő Templomosok, és ezt rejtegetik, védelmezik az asszaszinok. A történet, mint a játékokban, két síkon zajlik, a science fiction jövőben a bebörtönzött asszaszin-leszármazottakat – köztük Fassbender Callum Lynchét – kötik rá az Animusra, hogy újraéljék őseik múltját, és az emlékeik elvezessék a templomosokat az Almához, a 15. századi Spanyolországban pedig azt látjuk, hogyan rejtik el az inkvizítorok elől a „Szent Grált”. A középkorban tehát akcióznak, a jövőben pedig a szájukat tépik, leginkább arról, hogyan lehetne kiirtani az erőszakot az emberekből – ez a célja a templomos nagyfőnök Jeremy Irons lányának, Marion Cotillardnak.
Ha van háborúellenes háborús film, vajon létezhet pacifista videojáték-adaptáció? Aligha. De nem az a baj az Assassin’s Creeddel, hogy zavaros az ideológiája – hanem hogy a története, a mitológiája sem áll össze kerek egésszé. Tipikus franchise-hiba: még el se készült az első, de már a harmadik filmet tervezik, és közben elfelejtenek a karaktereknek mélységet, hátteret adni, mondván lesz arra még idő. Pedig ha az első nem elég sikeres, akkor nem lesz folytatás – az elkaszálásra itt is minden esély adott. Ez a film is tele van logikai bakikkal, érthetetlen fordulatokkal, és megalapozatlan jellemfejlődéssel. Hogyan mentik ki a halálsorról az asszaszinokat? Tényleg nincs face control a templomosok nagygyűlésén, hogy kiszűrjék az ellenségeiket? És ki érti, mi történik Marion Cotillard karakterével a fináléban?
Justin Kurzel, aki a Macbethből egyszerre rendezett manírosan archaizáló Shakespeare-adaptációt, és lassításpornóval dúsított, festői akcióorgiát, most is a rohanós-kardozós blokkokban remekel. A fájdalmasan közhelyes dialógusokon és az átélhetetlen történeten úgyse lehetett javítani, ezért inkább a játék hangulatát felelevenítő akciókat csiszolta szépre. A lopakodást, a halálugrást, az orvgyilkosságokat. Logikát persze itt sem érdemes keresni, és a 15. századi Spanyolországot sem dolgozták ki olyan részletességgel, mint a reneszánszkori Olaszországot vagy a francia forradalom Párizsát a játékokban, de legalább hangulata, ritmusa, stílusa van ezeknek a jeleneteknek.
De hiába szép a film kiállítása, ha nehéz megérteni, mit akartak kihozni Kurzelék a történetből. Sofia az Éden Almájával az erőszakot tüntetné el, és az út, amit bejárnak Callummal, mintha azt sugallná, tragikus hősök ők, akik akaratuk ellenére sodródnak bele a templomosok és az asszaszinok örök harcába. De ha valóban így gondolták az alkotók, akkor elfelejtették kirakni a megfelelő hangsúlyokat; a finálé és a mindig coolnak mutatott gyilkolás inkább arra utal, hogy igen, bele kell állni a konfliktusba, mert mást nem lehet.
Az Assassin’s Creed az inkvizíció és a vallásháború vonatkozásában fogalmazza meg ezt a tanulságot, és ebbe már csak azért sem nehéz belelátni kortárs párhuzamokat, mert ettől a blockbusterek sem szoktak tartózkodni. Amikor Loki a Bosszúállókban leszállt a Földre, hogy rabszolgasorba hajtsa az embereket, hiszen azok a biztonságuk érdekében úgyis hajlandóak lemondani a szabadságukról, cinizmusával a Bush-érát testesítette meg, amikor a terrorizmus elleni harc érdekében korlátozni kezdték a polgári szabadságjogokat. Az Assassin’s Creedben nem a szabadságjogot, hanem a szabad akaratot vennék el a Templomosok, hogy megszüntessék a vallási különbségeket, de a választás jogát terrorista módszerekkel őrző titkos szekta ebben meggátolja őket – az érdekes csavar pedig az, hogy nekünk a terroristákkal kéne azonosulni.
Nem idegen ez a szerepcserés vágybeteljesítő fantázia Hollywoodtól, hiszen erről szólt már a 300 is, amiben a világcsendőr szerepét játszó amerikaiak nem a hódító perzsák, hanem a demokráciát védelmező görög kisebbség helyébe képzelték magukat. A hurráoptimista, győzelemmániás amerikaiak ott a saját halálukat vizionálták – talán azért is fejeztek le annyi embert a 300-ban, hogy így pereljék vissza a könnyen emészthető videojáték-esztétika szintjére a néplelket traumatizáló terrorista-lefejezések képsorait. Ezzel szemben az Assassin’s Creednek nincs terapeutikus mélyrétege, nem felszabadító a „semmi nem igaz, ezért mindent szabad” elvét valló asszaszin-orgyilkosok bőrébe bújni, sem a vallásos erőszakot képviselő templomosok ellen harcolni, mert – talán a követhetetlenül elnagyolt jellemfejlődés (vagy deformálódás?) miatt – zavarba ejtően erőszakpárti a film. Az elcsépelt konfliktus egyébként is túl laza ecsetvonásokkal van felkenve, arról nem is beszélve, hogy ezeknek az egymást vég nélkül tolcsokoló karaktereknek nincsen valódi karaktere. Sótlanok és unalmasak, mint maga a film, amely elkövette a blockbusterek legnagyobb hübriszét, és annyira komolyan vette magát, hogy közben elfelejtett szórakoztatni.
