Új igazgatója van a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválnak, és ez érződött is a 45. kiadáson. A fesztivál napilapja címet változtatott, a honlapot átszerkesztették, új filmes válogatások jelentek meg, és arányaiban is módosult a műsor.
Bero Beyer producer egyik nyilvánvaló újítása abban áll, hogy sokkal kevesebb a Hivos Tiger Awardért, a nagyjátékfilmes fődíjért versenyző alkotás. Ha a korábbi években ahhoz szoktam, hogy több napba is telt, amíg végignéztem a 13–15 címből álló válogatást, idén meglepett, hogy a párszáz oldalas filmkatalógust mindössze 8 versenyfilm nyitja. Ugyanaz a citromsárga színkód jellemzi őket, mint a többi, első és második filmes alkotást és több válogatás is bekerült a tágabban értelmezett szekciók címkéje alá. Átláthatóbb, ugyanakkor meg kell szokni, hogy a hagyományos több apró tematikus összeállítás helyett a fiatal és újító rendezőket csoportosító Bright Future fejezetet leszámítva egyfajta műfaji elkülönítés jellemzi a szerkesztést: a Voices az elismert rendezők filmjeit helyezi előtérbe, a Deep Focus néhány alkotó munkásságára fekteti a hangsúlyt, míg a Perspectives a különböző média-, művészeti és installációs formákat hozza össze a mozifilmekkel, de még a televíziós sorozatoknak is jut hely. A nevezett perspektívákat persze elég tágan értelmezi a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál csapata, minden válogatásba belefér egy jellegzetes és különleges kiállítás és az intermediális alkotások közé is gond nélkül befér Alekszandr Szokurov Frankofóniája, amely a Louvre múzeum azon időszakát idézi fel, amikor a francia műalkotások megőrzése a Harmadik Birodalom Kunstschutz-osztagán múlott. A valós eseményekből ihletett játékfilm esszés hangvételű, és gyakran kacsint ki a nézőre, de majdnem mindvégig betartja az események időrendi sorrendjét, és nem áll messze egy klasszikus értelemben vett filmtől. Ideális fesztiválfilm, amit egyesek az információkért, mások a játékos kísérletezésért szeretnek.
Egyre több itt a tágabb értelemben vett közönségbarát film. Egyértelműen több helyi forgalmazó is hozzájárult a fesztivál sikeréhez, mert egyre több filmet vetítettek holland felirattal, ami egyértelműen annak a jele, hogy a fesztiválszereplés egyfajta, a film jó hírét megalapozó előbemutató. Jó alkalmat adott csemegézésre a Voices szekció, mert az elmúlt év fontos fesztiválsikerei közül több cannes-i, velencei, torontói, locarnói, sundance-es és San Sebastian-i kedvenc is megtalálható volt a műsoron. Ide tartozna a legújabb Jerzy Skolimowski-film, a 11 perc (11 Minutes), ahogy Whit Stillman Jane Austen-adaptációja, a Love & Friendship, Hou Hsiao-hsien The Assassinje, Lenny Abrahamson Oscar-jelölt Roomja vagy a zsűritagként is jelen levő Miguel Gomes Ezeregy éjszaka trilógiája. Ezek a címek majdhogynem teltházas garanciának tekinthetők, de a nagy nevek sajnos nem nyújtanak mindig zseniális műveket. A lázasan várt 11 perc vetítéséről nem jöttem ki túl lelkesen. Skolimowski felépített egy olyan történetet, amelyben látszólag összefüggés nélküli életek egy szerencsétlen, de látványos és abszurd baleset révén találkoznak. Technikailag akár bravúrosnak is tekinthető a sors iróniáját ábrázoló film, viszont valahogy a szereplők hiteltelenek és érdektelenek; végül azzalaz érzéssel marad a néző, hogy lényegében a 11 perc kidolgozottsága tetszelgés és túl kevés a lényege ahhoz, hogy kitöltsön majdnem másfél órát. Másrészt Whit Stillman legújabb filmje, a Love & Friendship határozottan kellemes meglepetés volt, az amerikai indie-filmrendező ízlésesen és jó érzéssel vezette végig ironikus irodalmi adaptációját. Megtartotta a Jane Austen-korabeli kosztümöket és kastélyokat, de nem ijedt meg a szövegtől sem, és játékos hangnemű vígjátékot hozott létre.
A többi pozitív meglepetés számomra nem a nagy nemzetközi nyertesek, a hivatalos nyitófilm vagy a fontosabb eseményeket fémjelező címek közül került ki, hanem a fiatalabb generáció alkotói közül, akik mertek kísérletezni a filmmel és képesek voltak erőteljes képi világokat létrehozni. Felipe Guerrero Oscuro animaljának a néma szereplői nyugodtan élik az életüket, pedig olykor borzalmas és mozgalmas helyzeteken mennek keresztül. Az egész filmet átszövi a kolumbiai dzsungel látszólagos nyugalmából áradó feszültség. Bi Gan kínai elsőfilmes csodaszép nagyjátékfilmje – aminek a világbemutatója Locarnóban volt – egyenesen a széles vászonra lett álmodva, hosszú kameramozgásokkal lép előre és hátra az időben, Lucile Hadžihalović Évolution című filmje pedig festői képekből épít fel egy fantasztikus világot, ahol minden gyerek kisfiú és minden anyuka különös tengeri lény. Egyetemes érvényű archetípusok kerülnek össze egy felnőtté válásról szóló, olykor vészjósló hangulatú mesében. Remélhetőleg legalább egy vagy két film ezek közül nálunk is bemutatásra kerülhet.
Megcsappant a sajtós és filmiparos vetítések száma, de szerencsére megmaradt a Cinemart koprodukciós piac, a szakmabeliek közötti Tiger PRO beszélgetéssorozat és a különböző tapasztalatcserére és -szerzésre irányuló program – a filmkritikusoknak (Young Film Critics), a producereknek (Rotterdam Lab). Ha még a bulikat és a kiállításokat is számba veszem, tényleg nem jut idő unatkozni vagy aludni ezen a fesztiválon. De szerencsére marad idő még arra is, hogy bepótoljak néhány lemaradást, például a honlapon fönt van több beszélgetés a meghívott rendezőkkel.
Tavaly óta egyre intenzívebben foglalkozik a „tigriscsapat” a nemzetközi filmforgalmazás kérdéseivel is; 2015-ben még csak azzal kísérleteztek az IFFR Live cím alatt, hogy hogyan is lehet Európa-szerte elérhetővé tenni mozikban egyes filmek világpremierjét úgy, hogy a helyi nézők részt vehessenek a rendezőkkel tartott beszélgetéseken is. A németországi, spanyolországi vagy bolgár néző ugyanúgy betwittelhette a kérdéseit is és részt vehetett a beszélgetésen, amelyet élőben közvetítettek a kiválasztott filmek után. Ha Romániában egyelőre még nem is csatlakozott egyetlen mozi sem a rotterdami filmeket közvetítő hálózatba, jövőre biztos akad majd egy vagy két kísérletező kedvű mozimenedzser. Addig is ízelítőt kaphatnak az érdeklődők a műsorból a Festivalscope honlapján, ahol az öt kiválasztott filmet meg lehet nézni február 14-ig, illetve addig, amíg el nem fogy az erre az alkalomra kibocsátott 400 virtuális mozijegy. Ezek közül különösképp szerettem Leyla Bouzid tunéziai rendezőnő As I open My Eyes (A peine j’ouvre les yeux) című debütfilmjét, ami egy tinilány szemszögéből mutatja meg az Arab Tavasz előtti hangulatot Tunéziában. A film nem szájbarágósan politikus hangvételű, de érezteti a rendőrség folyamatos többé-kevésbé diszkrét jelenlétét és azt, ahogyan erre az emberek reagálnak. A főszereplő, Baya Medhaffer makacs fiatal énekesőnőként meggyőző, és az egész filmnek fiatalos energiája van, amit csak felerősítenek a történetet átszövő indie rockszámok.
Hogy teljes legyen a fesztivál online élménye, a rendezőkkel folytatott beszélgetések is mind megtekinthetőek a fesztivál honlapján és az IFFR Unleashed programon keresztül sok rendezőnek segítenek, hogy a filmjeik forgalmazásba kerüljenek VOD honlapokon. Így mozdul nemcsak a forgalmazás, hanem az igazi filmfesztiválozás is egyre inkább a digitalizálódás irányába, és ezen a téren a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál biztos erős képviselő marad.
