Ezekkel a szavakkal „bíztatta” a negyedik filmes tábor megrögzött vegetáriánus lakóit a panzió főpincére, amikor az utolsó napok egyikén az ebédnél halat szolgáltak fel nekik. Szóval a tábor tíz napja alatt szinte bármi megtörténhetett…
Tizenhat film
A Duna Műhely és a Filmtett közös szervezésében negyedszer rendezték meg azt a tábort, amelyen idén körülbelül hetvenen vettek részt, hogy a filmes világot különböző perspektíváiból ismerhessék meg. A helyszínelések során a választás Jegenyére esett, ahol tíz napon keresztül a helyi panzió arculata, valamint a filmes szakemberek és tanoncok vívták meg néhol poénokra, néhol pedig éles helyzetekre kihegyezett „harcukat”. A gyerek tehát, aki négy évvel ezelőtt született meg Györgyfalván, lassan felcseperedik, a Duna Műhely részéről Durst György producer óvta a lépéseit, mint valami bölcs napkeleti király, a Filmtett oldaláról pedig ezúttal Buzogány Klára látta el a táborvezetés feladatát.
A tábor elején még akadozó gépezet lassan beindult, és míg az első napokban több csoport rajtra készen várta a kezdeti néhány mozgóképes, megmunkálásra váró anyagot, addig a közepétől szinte napszakokat nem ismerve folyt a munka. A panzió halljában levő pannó pedig rendületlenül hirdette, hogy egy bizonyos időszakban kik az elérhető emberek, és melyik kamera alkalmas a forgatásra.
A néhol könnyebben, máshol nehézkesebben összeverbuválódó csapatoknak az volt a feladatuk, hogy a tábor végéig mindent az alkotásnak (filmnek, animációs filmnek) alárendelve bemutatható állapotba kerüljenek a munkák. Így készült el ez alatt a néhány nap alatt nyolc kisfilm és – az animáció iránti egyre nagyobb érdeklődésnek köszönhetően – nyolc animációs film. Azoknak a munkáknak, amelyeknek a végére nem került pont, már folyamatban vannak az utómunkálatai. Néhány csoportba a jelentkezőktől kérhettek korábbi munkákat, amint ez meg is történt az animációs csoportban, a filmalkotók, filmológusok és a színészek esetében, azonban a kimaradt esetekben szinte lehetetlenség volt elvárni, hogy a résztvevők mindenike szakmai tapasztalatokkal érkezzen a táborba (vágó, hangmérnök, gyártásvezető). Maradt tehát az önéletrajzok és motivációs levelek halmaza, ebből válogatódtak ki azok a fiatalok, akik a táborban foglalkozhattak a filmmel, elkészülésének különböző fázisaiban.
Függőség és kölcsönhatás
Próbálkozhatnék az egyes csoportok tevékenységének a hermetikus leírásával, azonban ez ennek a tábornak az esetében nem lenne célravezető. A tábori élet ugyanis ennél sokkal életszagúbb volt, hiszen a csoportok akarva-akaratlan folyamatosan hatással voltak egymásra, úgy működtek a gépezet fogaskerekei, mintha egyszerre három-négy irányba is kellene forogniuk. A lehetőségek tarsolyába pedig időnként külső tényezők, a falusi környezet és a gyakran változó időjárás is beleszóltak. Ettől a függőségtől talán az animációs csoport volt leginkább mentes, hiszen ők belső környezetben dolgozhattak, a technika előnyeit minél jobban kihasználva, és amíg más csoportokban összerázódások, csiszolások, simítások folytak, addig az animátorok már jó néhány kört lefuthattak a saját pályahosszukból. De mivel foglalkoznak az animátorok? Csáki László és Pálfi Szabolcs ezt mutatta meg az animációs csoportba jelentkezőknek. Készült papírkivágásos technikájú, háromdimenziós autóverseny, de még olyan alkotás is, amit a nonszensszel kísérletezőknek lehet ajánlani. Ebbe a csoportba nyolcan nyertek felvételt, de néhányan tábor közben próbálták ki magukat itt is – a csoport nagyon népszerű volt.
A filmalkotók csoportját a Hukkle rendezője, Pálfi György vezette, ő segített abban, hogy a beküldött szinopszisok, forgatókönyvek olyan állapotba kerüljenek, amilyenben egyszerre életképesek és leforgathatók. Életképesek olyan értelemben, hogy az elkészülő filmeknek valós problematikája legyen, ugyanakkor precizitásuk ellenére se érződjön rajtuk a laboratóriumi váz. Született olyan alkotás, amely teljes egészében fiktív volt, de olyan is, amely a falu életére rezonált. A csoport résztvevői is heterogén képet nyújtottak, első alkalommal résztvevő és már többedszer visszajáró alkotókkal, akiknek – Pálffy elmondása szerint – a csoportmunka ellenére valójában egyedül is meg kell élniük az alkotás minden fázisát, vállalva akár azt is, hogy nem lesz fesztiválnyertes alkotás az elkészült filmből. Hiszen egyes esetekben fontosabb volt az a folyamat, ahogyan létrejött a film, mint az, hogy végeredményként mi jött létre. A csoport operatőri munkálatait a lengyel „különítmény” egyik tagja, Maciej Kozlowsky segítette, hogy még akkor is el tudjanak boldogulni a résztvevők a filmezéssel, ha életükben először fogtak kamerát a kezükben.
A színészek csoportjának az instruálását Mészáros Péter filmrendező vállalta el. A csoport belső működésében elég meghatározó volt, hogy egyetlen fiú vett részt benne, azonban így is gyümölcsöző munkát folytattak, improvizációs gyakorlatokkal, filmnézéssel, olyan munkát, amelyben egymásra is inspiratívan tudtak hatni, miközben egyre gyakrabban kellett szerepeket vállalniuk készülő filmekben. Ez megnehezítette a dolgukat, hisz nem lehettek mindig együtt, ugyanakkor a prosperitást is biztosította.
Keresve sem tudtuk volna megtalálni a hangmérnökök jellegzetes tartózkodási helyét. Volt ugyan egy szoba, ahol az utómunkálatokat végezték a már felvett anyagokon, ők azonban állandóan a helyszíneket járták, és a falu bármely pontján rájuk lehetett bukkanni, amint éppen szamárbőgést, légyzümmögést vagy egyéb érdekes hangokat kerestek a filmekhez, animációkhoz. Induljunk el a kályhától… A csoport vezetője a még nem említett két lengyel fiú, Mateusz Adamczik és Wojtek Blaszczyk volt, mellettük pedig Kardos József koordinálta a munkálatokat. Azonban Mateuszon himlő ütött ki – ez a motívum később még a tábori animációs szignálba is bekerült –, úgyhogy el kellett utaznia, és magával vitte a hangtechnikusok felszerelésének nagy részét. A csapat így a maradék berendezésből állított össze működtethető rendszert, és állta tovább a sarat az egyre csak növekvő kérésekkel szemben. Jó mulatság, férfimunka.
Kis filmgyár?
A tábor éjjeli baglyai azonban nem is közülük kerültek ki. Mondhatni, nem lehetett találni olyan időpontot, amikor legalább egy vágó ébren ne lett volna. A Bredár Zsolt és Csoma Zsolt irányította csapat előbb elméleti előadásokon vett részt, majd mélyvízbe ugrott, és a készülő munkákon kellett tovább dolgoznia, a képek és hangok montázsán. A vágók csoportja mindössze négytagú volt, szemben a filmalkotók és animátorok nyolcas létszámával, tehát volt munka bőven, azonban a megfeszített tempót kedélyesen ellensúlyozta a két vezető dialektikája.
A Kallós Bea irányította csoportról, a gyártásvezetőkéről még nem is szóltam. Pedig a gyártásvezetők legalább olyan fontos részei egy működő gépezetnek, mint a technikusok, hiszen nekik az a feladatuk, hogy a rendezők elképzeléseinek megvalósítását a megadott keretek között segítsék. Nos, a keretek itt adottak voltak, a lehetőségek – az átlaghoz képest – viszonylag megnyirbálódtak, a helyszín kis mérete, a színészek, kamerák kis száma mind az ő munkájukat nehezítette. A gyártásos csapat tagjainak feladatát még az is nehezítette, hogy nemcsak módszerekben és algoritmusokban mérhető tudást kellett birtokolniuk, hanem szervezőkézséget is, no meg olyan tulajdonságokat, amikkel esetlegesen ellenpontozhatják a rendezőket. Hiszen egy lassabban dolgozó, kevésbé improvizatív rendező is többre képes, ha mellette egy agilisabb, tettrekészebb gyártásvezető dolgozik.
Azt hiszem, eddig még csak a filmológusokról nem írtam. Őket Varga Balázs vezette be a posztmodern film újdonságaiba és rejtelmeibe, és Margitházi Beja irányította őket a filmes újságírás útvesztőiben. Mindazonáltal pedig azt játszották több-kevesebb sikerrel, hogy ők a jég hátán is megélnek, képesek mindenkitől függetlenül létezni a tábor területén, és bemutatót tartottak arról, hogy miként lehet reggel kilenctől a négy szoba közti folyosón artmozi hatását kelteni.
Egyszóval a tábor tíz napja alatt szinte bármi megtörténhetett… A filmes tábor mintha egyre közelebb kerülne a „kis filmgyár” gondolatához. Még zajlik az egymásra hangolódás, de egyre életképesebbek a csapatok. Lassan pedig mindenki megtanulja, hogy hány percben mit és hogyan érdemes elmondani. A tábor ritmusába egy kicsit még a falu azon lakói is belejöttek, akik néhány filmben szerepeltek, a tábor színészei mellett vagy helyett. Az utolsó esti filmes bemutatón az ő ovációjuk, derültségük vagy elégedettségük fokozta a hangulatot. Dicsérni jöttem, nem temetni. Úgyhogy jövőre, veletek… talán csak nem ugyanott.