Richard Glatzer, Wash Westmoreland: Still Alice / Megmaradt Alice-nek Richard Glatzer, Wash Westmoreland: Still Alice / Megmaradt Alice-nek

És mégis Alice

Richard Glatzer, Wash Westmoreland: Still Alice / Megmaradt Alice-nek

ÉRTÉKELD A FILMET!
Megmaradt Alice-nek
Richard Glatzer, Wash Westmoreland
2014
Megmaradt Alice-nek

Megmaradt Alice-nek

Adatlap Filmadatlap Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint: 9 10 1

9

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Most ősz van; aztán eljön majd a tél, és a fehér hó, ami mindent elborít – hangzik el a filmbeli színdarabban. És erről az állapotról szól a legjobb női főszereplő Oscarjával méltán díjazott Still Alice is, amely 100 perc alatt végiggördít a nézőjén egy kisebbecske úthengert.

Nem lehet elképzelni annál rettenetesebbet, mint amikor valaki értelmi képességeinek teljes tudatában, tehetetlenül kell, hogy megtapasztalja a saját leépülését. Ráadásul nem is akármilyen képességekről van itt szó – Alice (Julianne Moore) ugyanis világhírű nyelvészprofesszor, briliáns elme –, és a leépülés sem a fizikai síkon zajlik. Alice-nél az Alzheimer-kór egyik ritka változatát diagnosztizálják kevéssel 50. születésnapja után. Eleinte csak belezavarodik a saját gondolatmenetébe az egyetemi előadásain, nem jutnak eszébe bizonyos szavak, és rátör a pánik, amikor jogging közben rájön, hogy fogalma sincs, merre jár. Rémülete tovább fokozódik, amikor kiderül, hogy betegsége örökletes, három gyönyörű, felnőtt gyereke közül bármelyik hordozhatja a hibás gént. Inkább lennék rákos – sóhajt fel, miközben tagadás, elfogadás, beletörődés, büszke szónoklat, menekülés, majd csendes belerokkanás, a betegség minden szakasza felvázolódik előttünk a filmvásznon. Az alkotók kiválóan játszanak a képi eszköztárral: a nyugtalanul kapkodott kamera, a szapora vágás, az élesség változtatása a zavarodott pillanatokban felkavaróan, nyomasztóan és olykor letaglózóan hat a nézőre. Amikor az elmosódó háttér előtt élesen látjuk Alice-t, belénk hasít a filmcímmel is jelzett felismerés: bár egyre kevésbé tűnik régi önmagának, valójában „még mindig” ő van előttünk, még mindig ő igyekszik megtanulni a „felejtés művészetét”, ragaszkodik foggal-körömmel az emlékeihez.

Bár Alice egy állandósult jelenbe szorul, az élet körülötte – akármilyen kegyetlen ez – megy tovább. A nyomasztó és sokszor megalázó pillanatokon csak a család segítheti át a beteget, a szeretet ha nem is gyógyír, de legalább végső menedék. Alice szerencsés: mondhatni tökéletes családja van. Mellette áll egy szerető és sikeres férj (Alec Baldwin), van egy orvos és egy jogász gyereke, unokák a látóhatáron. Harmadik csemetéje kissé kilóg a sorból, ő a család fekete báránya: „csak” színész akar lenni, s még az is egyetemi végzettség nélkül, lehetőleg egyenesen Los Angelesben. A színészpalánta lány szerepében az alkonyatos Kristen Stewart akár üdítő jelenség is lehetne, de tekintete-mimikája nem sokban különbözik a vámpírba szerelmes Belláétól, bár a család többi tagja még elnagyoltabb, kivéve talán a kissé workalcoholic férjet, akinek a szerepében Alec Baldwin olykor idegesítően tompa és botox-vasaltan semmitmondó.

A helyzet igazi abszurditása eközben Alice hivatásából adódik: egész életében a kommunikációval foglalkozott, a nyelv elsajátításának folyamatát tanulmányozta, „neuronoktól a főnevekig”, kutatásait világszerte tudományos mérföldkövekként tartják számon. Arról tart előadást a Columbia Egyetemen, hogy a kisgyerekek mindenféle oktatás nélkül is elsajátítják a szavakat – ő maga pedig éppen ennek az ellenkezőjét fogja átélni hamarosan. A cselekményvezetés lineáris, gyökeresebb fordulatok nincsenek benne, és nagyjából a diagnózis bejelentésétől sejthetjük, merre vezetnek az események. Viszont nincs is szükség ennél többre: Julianne Moore fantasztikus színésznő. Játéka visszafogott, végtelenül természetesnek és hitelesnek hat, meggyőződésem, hogy sok néző szemébe csalt könnyet, a cselekmény több pontján is, mindenféle szándékolt érzelgősség nélkül. Nem ő volt az egyetlen az idei Oscar-mezőnyben, akinek lassan leépülő szereplőt kellett alakítania: a nála sokkal fiatalabb Eddie Redmayne is hasonlóval nyerte el a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-szobrocskát. Hozzá képest a gyakorlottabb Julianne Moore figurája sokkal mélyebb, és talán azért is érinti meg jobban nézőjét, mert emez a maga valós hétköznapjaiban bármikor találkozhat hasonló esettel. De ha visszalapozunk az Oscar-díjak történetében, úgy tűnhet, hálás szerep egy beteg embert eljátszani – gondoljunk például Forrest Gumpra, a Napos oldal (Silver Linings Playbook) bipoláris zavaros Patjére, Dustin Hoffmann Raymondjára az Esőemberből –, épp csak színészként nem akármilyen kihívás.

A Still Alice gyönyörű, velőig hatolóan felkavaró, de egy percig sem sziruposan szentimentális film, erősen didaktikus – de ekként sem zavaró – célzattal: kiáltvány azokról és azokért, akik olykor elveszettként ébrednek tudatukra a hétköznapokban, vagy éppen kétségbeesetten próbálnak belekapaszkodni az Alzheimer-kór miatt egyre nehezebben felidézhető emlékeikbe.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

A Filmtett szerint:

9

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Friss film és sorozat