A játékidő felénél irtózatosan elvágyódtam bármely másik román kosztümös film nézőterére. Ott is ugyanilyen leckefelmondás-szerű dialógusok, réveteg fatalizmus, hézagos montázs és okafogyott filozofálás fullasztotta volna paródiává az esztétikai gyönyört, de abban legalább pislákolt volna némi élet vagy folyt volna valami harc. Ha a Kyra Kyralina megkívántatja a nézővel Sergiu Nicolaescut, az nem dicséret. Épp ellenkezőleg.
Egy méltatlanul elfeledett brăilai író, a részben görög származású Panait Istrati azonos című regénye biztosítja a Ioan Grigorescu és Dan Piţa jegyezte forgatókönyv alapanyagát, de a két adaptátor meglehetősen szabadon kezeli a történetet. Más keretbe helyezik, rengeteget kihagynak belőle, tulajdonképpen teljesen félreállítják a szürreális összetevőket, amelyeket egy voodoozó tenyérjóssal és egy markáns fizimiskájú eszelőssel helyettesítenek, mindhiába. A regényből a filmbe tehát csupán a csont került át, amely sajnos se nem valami szórakoztató, se nem mély, ráadásul emiatt jónéhány ok-okozati folyamat cselekményhézagba csap át, s az ezeregyéjszkás varázslat mind odavész.
Dragomir harmincévesen egy könyvekkel zsúfolt szobában emlékiratait körmöli, miközben – és állandóan – szivarkacsikket szívogat. Úgy tűnik, mindig ugyanazt. Sajnálom, nem szívesen parodizálom a filmet, de egyik-másik mozzanatot egész egyszerűen muszáj, annyira elszúrták. Valóban a csikkeket szívja, nem vicc. Néha feláll, egy körtükörbe bámul (a játékidő első harmadában hemzsegnek a tükrös kompozíciójú képek) és eszébe jut a gyerekkora. Már a kezdő képkockákon is látszik, hogy gondot fordítottak a díszletekre, amelyek egyfajta rezesen megkopott műdohot árasztanak, és az öltözékek is a megfelelően díszes eleganciát közvetítik. Adrian Enescu zenéje pedig törökösen nosztalgikus mázzal vonja be az egészet. Míg tehát ebben a világban, ezeket a mai fülnek modorosan tetsző, jelzőkkel agyonpakolt mondatokat hallgatjuk, amelyek egy oly rég letűnt életfelfogást közvetítenek, hogy kapcsolatot alig találunk hozzájuk csupasz önmagukban, Piţa mindent így gördít tovább, elemi arhaikusságában, rágatlanul, sután. Dragomir tehát emlékezik.
Anyja, a gyönyörű Kira egy brăilai bognár felesége, gyermekei a meseszép Kiralina és a naív Dragomir. A házasság viszont egészen fura felállású, hiszen Kira, Kiralina és Dragomir nap mint nap különféle görög, török és egyéb balkáni eredetű férfiak társaságát élvezi a szomszédasszonytól hozatott baklavák, halvák és kebabok fogyasztása közepette, néha némi zorbával ütve el az időt „udvarlás” címszó alatt. Na most, ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk mi is ez az „udvarlás”. Piţa azonban úgy dönt, hogy inkább hastáncoljon mereven és végtelenül bugyután a Kiralinát alakító Iulia Cârstea és vigyorogjanak szendén (korántsem buján) a férfiak, mintsem bevágjon valami párásat, bár egy combhajlatot, egy bokát, nyakat, valamit. Ezek a jelenetek máris lerántják a filmet abba a mélységbe, ahonnan már sosem áll fel.
Ilyenkor rendszerint befut a bognár és a nagyobbik fiú, és jó alaposan helybenhagyják a nőket és a kicsit. Ez háromszor esik meg, mint a mesében. Hogy miért nem élnek egy fedél alatt, honnan van a nő vagyona, miért ragaszkodik a szeretőt tartó férj ahhoz, hogy módszeresen felpofozza a város másik végében élő nejét, rejtély. Már úgy értem, a filmben az, hiszen a regényből tudjuk, hogy a nő örökölte a vagyont, és elveszíti, ha elválik. Ezért formál jogot a férj a módszeresen alkalmazott családon belüli erőszakra. Na de, Kirának van két bátyja, akiktől a végső nagy verés előtt segítséget kér, és akik aztán bosszút állnak a testvérükön, de előbb az egyikük meghal. Kiralina és Dragomir magukra maradnak a nagy házban, és míg előbbinek a brăilai férfiállomány fele udvarol, utóbbit a pedofil Nazim (Bíró József) cserkészi be. Kiralina eltűnik, felnőve Dragomir anyja és nővére keresésére indul.
Nem folytatom, akit érdekel, inkább olvassa el a könyvet. Abban megtalálja azt a csipkefinom metaforafonatot és allegóriaszövetet, amelyek eljuttatják a szeretet, a szabadság, a be és be nem teljesült vágyak, valamint a közel-keleti városrészletek és az egzotikus Brăila rendkívül varázslatos birodalmába, ahol az ifjú Panait Istrati csatangolt és élt, kiváncsian, mohón, gazdag képzelőerővel és feszülő libidóval. Amit Dan Piţa mindebből észrevett, az egy borzasztó gyenge családtörténet, amelyet érdektelenül ábrázolt: sem felhajtóereje, sem drámai végkifejlete, mindössze egy eltévedt férfi a féltucatnyi helyszínen, akiről még az sem derül ki, hogy szerelmes volt-e nővérébe, és még mindig az-e, vagy pusztán együgyű kissé.
