A Bérgavallérnak ugyan John Turturro a rendezője, írója és főszereplője is, de legalább annyira a Woody Allen filmje is – sőt. Ne áltassuk magunkat: leginkább a vén nevettető miatt fogja megnézni, aki megnézi.
És ezzel nincsen semmi baj. Mert amennyire jó őszikéket termel fáradhatatlanul a kamera mögülről a mai napig, akkora deficit van kamera előtti, színészi jelenlétéből az utóbbi években. Időtlen idők óta nem láttuk már főszerepben, de az összetéveszthetetlen beszédmodorú és gesztikulációjú, neurotikus New York-i zsidó figurája egy olyan kulturális marker lett, ami bármikor megidézhető, és valaki valahol szeretettel, ismerősként fogadja majd. Egy kályha, amihez mindig visszatérhetünk, egy generációkon és szerepeken átívelő színészi perszóna termése. Ő tartja életben a pihegő pulzusú Bérgavallért is, amelynek soványka forgatókönyve sok Woody Allen-beköpésre és egysorosra ad alkalmat. Színészek filmje ez, igazi „feelgood”-movie, de akinek ez lenne az első Allen-filmje, az inkább tegye félre a nagy klasszikusok utánra.
Fioravante (Turturro) és Murray (Allen) jóbarátok, de egyiket sem veti fel a pénz, így Murray kap az orvosnője (Sharon Stone) ajánlatán, aki némi erotikus kalanddal dobná fel férje távollétét: beajánlja haverját, Fioravantét szeretőnek. Értsd: az egyik haver a másik stricije lesz, s szép lassan beindul az üzem. Turturro figurája nem egy szexszimbólum, mégis meglepően kelendő, mivel kicsit polihisztor is, meg valami öregesen latinos romantikát is hordoz horgas orra mögött: a megfelelően titokzatos PR-ral bejut a brooklyni krém hálószobáiba. Ahogy az egy rendes romantikus komédiában történni szokott, szerelmes lesz az egyik „kliensbe” (Vanessa Paradis), s ez alaposan elkomplikálja a dolgokat. Nem egy paradigmaváltó forgatókönyvvel állunk szemben tehát, még az egész sztori premisszája is sántít, viszont a filmnek az a legnagyobb érdeme, hogy tisztában van saját hiányosságaival, nem törekszik különösebb box office- vagy kritikai babérokra, nem akar egyébnek tűnni, ami: egy egyszerű, néha szókimondó, de otthonos vígjátéknál, amelynek egyetlen dolga, hogy néhány nevetést kifacsarjon a nosztalgiára ácsingózó nézőből.
Turturro meglepően fegyelmezett, szinte mindig „aluljátssza” a szerepét, bölcsen teret engedve a többi színésznek (főled Allennek), hogy kibontakozzanak és szórakoztassanak. Ez a minimalizmus jót tesz a szerepnek: a szinte egyáltalán nem létező háttérsztori és a titokzatosság miatt még szívesen elnézegetnénk ezt a laza, nyugis embert. Allen ezzel szemben ugyanazt az ingerlékeny, okoskodó brooklynit hozza, aki még fehér hajjal és hajlott háttal is egymásután pörgeti a zsidóvicceket, de flörtölni is kb. ugyanúgy flörtöl, mint a hetvenes években. Sharon Stone ijesztően jól takarja a korát (pedig ő mutat meg a legtöbbet a nők közül), Vanessa Paradis pedig inkább fura, mint vicces. De egy adott ponton muszáj bevallanunk: ha nem ezek a színészek, nem ezzel az eleganciával játszanának ebben a filmben, hanem mondjuk Robert Pattinson és Chris Hemsworth, már rég a moziszék karfáját markolásznánk kínunkban. A kultúrák közti ugrálás és a többféle brooklyni szubkultúra bemutatása (Paradis pl. egy erősen hithű ortodox zsidó özvegy) szintén a film erősebbik pontja, még akkor is, ha a legtöbb szereplő csak a levegőben lóg, a felszínnél mélyebbre ásásnak még csak az illúziója sincs meg.
Kellemes, „nothing special”-vígjáték a Bérgavallér, épp egy csepp melankóliával, nagyszerű színészi összhanggal, jó komikus időzítésekkel. Nem hagy maradandó nyomot, nem árul zsákbamacskát, nem fogja berepeszteni az oldalunkat. Az egyetlen szomorú tény vele kapcsolatban, hogy a mai hollywoodi romkomok még ennek az elég alacsony lécnek se érnek a közelébe.
