Tanulmány | Federico Fellini-portré 3. Tanulmány | Federico Fellini-portré 3.

„Csak élet legyen benne”

Federico Fellini-portré 3.

A Júlia és a szellemek már Fellini ornamentális korszakát előlegezi, melyben az örök archetípusok és a történelmi gyökerek vizsgálatának igénye dominál. A Casanova és főként a Zenekari próba után azonban lassan elérkezik e kivételes rendezői pálya alkonya.

A Júlia és a szellemek után a rendező elkezd foglalkozni egy új filmötlettel, amely azonban sosem valósul meg. A G. Mastorna utazása címre keresztelt terv – melyen a rendező igen sokat dolgozik – kudarca rémes emlékként egész későbbi pályafutásán végigkíséri Fellinit. Dino De Laurentiis producer tajtékzik, amikor a Mester végül bejelenti, hogy nem hajlandó megrendezni a mozit, annál is inkább, mert már szerződtették Ugo Tognazzi-t, aki szintén rossz néven veszi Federico hirtelen visszalépését. A kútba esett munka után Fellini újabb szkeccsfilmben működik közre (Különleges történetek, 1968), majd elkezdi a Satyricon (1969) előkészületeit. A Mastorna kudarca után úgy határoz, egy nemzetközi porondra szánt, marketingszempontokat követő kézművesmunkát fog letenni az asztalra. Terve később módosul, habzsolni kezdi a római tárgyú régi könyveket, klasszika-filológusokkal beszélget, s rájön, hogy Petronius alkotásának felhasználásával egy olyan mozit akar készíteni, ami a következő kérdést veti fel: mi maradt meg a letűnt ókori Rómából a ma embere számára? Fellini az egyszerű vágóhídi munkások, népi alakok, cigányok között keresi és leli meg a hajdani rómaiak leszármazottait. Nem törekszik a szóban forgó kor hiteles bemutatására, és még távolabb áll tőle, hogy valamiféle erkölcsi ítéletet mondjon a cézárok Rómájáról, inkább azt érzékelteti, hogy antropológiai, kulturális és morális tekintetben mennyi azonosság fedezhető fel a megidézett korszak és a jelen között. A Satyricon érdekessége, hogy ez az első Fellini-film, amely teljes egészében műteremben – a Cinecittában – készült, külső helyszínek nélkül.

Fellini ezután Ingmar Bergmannal tervez közös filmet Love Duet (Szerelmi kettős) címmel, ám ebből végül nem lesz semmi. Ugyanakkor felkérést kap a televíziótól is, hogy rendezzen filmet a Pinocchióból, de a tárgyalások a végtelenségig elhúzódnak. (Pedig a filmterv ígéretes volt. Federico sejtelmesen csak annyit fűz hozzá a dologhoz önéletrajzi könyvében, hogy az ő Pinocchio-verziójában a címszereplőnek nem az orra nőne meg, amikor hazudik.) Következő alkotása végül a Bohócok (I clowns, 1971) című, több műfajt összemosó, eklektikus stílusú dokumentum-játékfilm, melynek örvén a Mester – némileg ambivalens módon – teljes bizalmatlanságát fejezi ki a tényfeltáró munkával, a dokumentarista gondolkodásmóddal szemben. A Bohócok nyomán születik meg Fellini Rómája (1972), amely szintén az előző produkciónál alkalmazott kötetlen forgatási módszer jegyében fogant. A rendező úgy kívánja ábrázolni a modern Rómát, hogy erőteljesen szembeállítja azt a hely archaikus kultúrájával, ami szerinte a város „tudattalan rétegébe” süllyedt. A történet azt is illusztrálja, hogyan tűnik el az antik szellemiség – gondoljunk csak arra a jelenetre, melyben a metróalagút római kori freskói az építőmunkások szeme láttára enyésznek el a betörő napfény hatására. A különleges stílusú, minden eddigi Fellini-filmnél sokkal erősebben fragmentált és epizodikus Róma csendes fogadtatásban részesül, ám évek múltán bizonyos értelmiségi körök felfedezik maguknak és kultusz épül köré.

1973 januárjában fog hozzá az Amarcord forgatásához, s a munkálatok egészen júniusig tartanak. (A bikaborjakhoz hasonlóan ebben a filmben sincsen egyetlen jelenet sem, amit az Adriai-tenger partján rögzítettek volna.) Fellini ezúttal nem a régmúltat, hanem saját gyermekkorának időszakát „rekonstruálja” a fantázia szűrőjének segítségével. Elmondása szerint minden, ami a kedélyes, kötetlen stílusban elmesélt történet során megelevenedik, saját képzelete szüleménye. Ferruccio Benzi, Fellini gyermekkori ismerőse szerint viszont a rendező hihetetlen pontossággal őrizte meg emlékezetében és adja vissza a vásznon a Benzi-család jellegzetes szófordulatait, szokásait, évődéseit. Riminiben a film értelmezői és magyarázói minden alkalmat megragadnak, hogy valós alapot adjanak az Amarcord egyes történéseinek, jeleneteinek, ám a Mester a leghatározottabban elutasítja a találgatásokat. Kétségtelen, hogy még a korabeli ítészek és esztéták számára is nehézséget jelent az eklektikus, egyszerre vidékies adomákat, gegeket és fantasztikus, szinte tündérmesébe illő epizódokat felvonultató történet értelmezése. Mindazonáltal a kritika szívélyesen fogadja az Amarcordot, nem fukarkodnak a dicsérő jelzőkkel, s 1975-ben a mű elnyeri a legjobb külföldi film Oscar-díját. Ez immáron a negyedik Fellini-film, amely megkapja az elismerést.

Különösen mostoha körülmények között készül újabb alkotása, a Casanova (1976), melynek gyártási költségei végül az egekbe rúgnak, Fellini pedig zsarnoki kiképzőtisztként bánik a stábbal, főként a címszereplőt megszemélyesítő Donald Sutherlanddel, akivel Paul Mazursky Alex Csodaországban című filmje alkalmával már forgattak együtt. Amilyen idegőrlő és konfliktusokkal tűzdelt volt a forgatás, annyira humortalan és visszafogott maga a kész produkció, mely leginkább a Nyolc és félhez hasonlítható szerzői önarckép. (Habár a Mester ez alkalommal csak később „jön rá”, hogy a címszereplő voltaképpen az ő alteregója.) Federico ezúttal sem a száraz történelmi tényekre alapoz, hanem saját képére szabja Casanova alakját, és a maga jellegzetes, jól ismert eszközeivel mutatja meg, saját kora mennyire kiveti magából a főhőst. A sajtó, a kritikusok visszajelzései ezúttal jórészt negatívak. Sokan hiányolják a történelmi hitelességet, továbbá túlságosan száraznak, látványcentrikusnak tartják a művet, ami az Oscar-díjért folyó versenyben sem ér el fényes eredményt: pusztán a legjobb jelmezekért kijáró díjat gyűjti be.

Fellini az egész 1977-es esztendőt A nők városa előkészületeivel tölti, majd, míg házal vele a producereknél, elhatározza, forgat „valami olcsó kis filmet a tévének”. Végül ez lesz a Zenekari próba (Prova d’orchestra, 1979), amely a RAI tévécsatorna megbízásából készül. Ez az egyetlen Fellini-film, amellyel kapcsolatban azt szokták emlegetni, hogy valamiféle politikai véleménynyilvánítás ölt benne testet. Sokan úgy gondolják, hogy a mű révén Fellini a ’68-as történésekről beszél, azokat vizsgálja felül egy évtized távlatából, s erőteljesen bíráló hangot üt meg. Eszerint a próbafolyamat káoszba fulladása egyfajta metaforája a ’68-as időket követő, bomlófélben lévő, rosszul működő társadalom elfajulásának. Ha azonban eltekintünk a Zenekari próba kényszeres társadalmi-politikai kontextusba ágyazásától, egy sokkal izgalmasabb analógiára lelhetünk: a zenészek fellázadása az új karmester ellen ugyanúgy példázhatja a modern szerzői film pozícióvesztését is. A filmben látható karmester, „a modern szerző” fokozatosan elveszíti az irányítást a zenekar fölött, épp úgy, ahogy a hetvenes évek második felétől kezdődően lassacskán hanyatlásnak indul és kifullad az európai modernizmus.

Fellini kései alkotásai között kevés az igazán jól sikerült darab. Nem sorolható ezek közé A nők városa (La citta delle donne, 1980) sem, mely részben visszatérés a jungiánus, pszichoanalitikus gondolkodásmódhoz, részben pedig a soha el nem készült nagy vállalkozás, a G. Mastorna „testvérfilmje” abban az értelemben, hogy mindkettő az álom motívumára épül, ám míg a Mastorna egy, a halálról szóló „nagy álom” formáját öltötte volna, addig A nők városa egy, a nőkről szóló „kis álom”. Bár a feministák lázasan támadják a filmet, voltaképpen a produkció inkább a nők, mintsem a férfiak „pártján áll”. A Cannes-i Filmfesztiválon nem arat sikert a mű, a vélemények zömmel elmarasztalják, sőt némely esetben egyenesen modortalanok és bántók. Idővel nemcsak a nagy rendező jut túl pályája csúcsain, de a nyolcvanas évek elején éppen gazdasági recesszió is sújtja az olasz filmszakmát, a mozik kongnak az ürességtől, a közönség összetétele megváltozik, „Fellini mozija” lassan történelem lesz.

Az És a hajó megy… (E la nave va, 1983) afféle színes, mozgalmas posztmodern ujjgyakorlat a rendező részéről, mely ugyan merőben absztrahált környezetben játszódik, és közvetlenül nem utal sem a múltra, sem a jelenre, mégis, a bizarr, zűrzavaros történet mögött nem kevés korkritika sejlik fel. A Ginger és Fred (Ginger e Fred, 1986) pedig talán a Mester egyetlen kései remekműve, amely egyszerre kérlelhetetlen gunyorossággal és sztoikus keserűséggel merül el a Silvio Berlusconi nevével fémjelezhető „neotelevízió” világában. A filmben együtt játszik a hajdani Fellini-filmek két ikonikus színésze: a rendező felesége, Giulietta Masina, illetve Marcello Mastroianni, akik az egyetemi színházi idők óta sokszor voltak partnerei egymásnak. Érdekesség, hogy a Ginger és Fredet nem Olaszországban, hanem Párizsban mutatják be 1986 januárjában, s a francia lapok arról kezdenek cikkezni, hogy Fellini újra régi formáját nyújtja – amiben sok igazság van. Az olasz sajtó is méltatja a produkciót, sőt az Egyesült Államokból is meglepően hízelgő recenziók szállingóznak. A Ginger és Fred végül csak azért nem gyűjti be a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat, mert a producerek képviselői végül egy másik mozit neveznek helyette. Az egyetlen esemény, amely beárnyékolja a sikert, Ginger Rogers váratlan és szinte megmagyarázhatatlan döntése: pert indít a film készítői ellen. 

Fellini két utolsó filmje, az Interjú (Intervista, 1987) és A Hold hangjai (La voce della luna, 1989), noha bizonyos körökben tetszést aratnak, és kedvező fogadtatásra lelnek, már keveset mutatnak Fellini hajdani zsenialitásából. Azonban az Oscar-díjátadók történetének egyik legszebb és legemlékezetesebb momentuma, amikor a Mester Mastroianni és Sophia Loren 1993. március 29-én átveszi az életműdíjat. Egészségi állapota viszont az év során folyamatosan romlik, júniusban megoperálják, bypass-műtéten esik át, és noha hamarosan elhagyhatja a kórházat, augusztusban szélütés éri, bal oldalára lebénul, majd hosszú, kórházi kezeléssel töltött hónapok után október 17-én kómába esik, és többé nem is ébred fel. Október 31-én délben hal meg. Személyében az európai modernizmus összetéveszthetetlen stílusú mestere, minden idők egyik legnagyobb filmrendezője távozik.

A portré első része ide, a második része pedig ide kattintva érhető el.

Felhasznált irodalom:

Federico Fellini: Mesterségem, a film. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1988.

Tullio Kezich: Federico, avagy Fellini élete és filmjei. Európa Kiadó, Budapest, 2006.

Kovács András Bálint: A modern film irányzatai. Az európai művészfilm 1950-1980. Palatinus, Budapest, 2008.

Kovács András Bálint: Fellini zűrzavar. In: Filmvilág (1994) no. 01.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Kapcsolódó filmek

  • Amarcord

    Színes filmdráma, vígjáték, 123 perc, 1973

    Rendező: Federico Fellini

  • Júlia és a szellemek

    Színes vígjáték, filmdráma, fantasy, 137 perc, 1965

    Rendező: Federico Fellini

  • Casanova

    Színes életrajzi, filmdráma, történelmi, romantikus, 155 perc, 1976

    Rendező: Federico Fellini

  • Fellini – Satyricon (Fellini Satyricon)

    Színes filmdráma, fantasy, 128 perc, 1969

    Rendező: Federico Fellini

  • Fellini: Róma

    Színes vígjáték, filmdráma, 128 perc, 1972

    Rendező: Federico Fellini

  • A nők városa

    Színes vígjáték, filmdráma, 139 perc, 1980

    Rendező: Federico Fellini

  • Zenekari próba

    Színes vígjáték, filmdráma, zenés, 70 perc, 1978

    Rendező: Federico Fellini

  • Ginger és Fred

    Színes vígjáték, filmdráma, 125 perc, 1986

    Rendező: Federico Fellini

  • A Hold hangjai

    Színes vígjáték, filmdráma, 120 perc, 1990

    Rendező: Federico Fellini

  • 8 és ½

    Fekete-fehér filmdráma, 138 perc, 1963

    Rendező: Federico Fellini

Friss film és sorozat

  • Fekete telefon

    Színes horror, thriller, 103 perc, 2021

    Rendező: Scott Derrickson

  • Thor: Szerelem és mennydörgés

    Színes akciófilm, fantasy, képregényfilm, 125 perc, 2024

    Rendező: Taika Waititi

  • A gyilkos járat

    Színes akciófilm, 124 perc, 2022

    Rendező: David Leitch

  • Fenevad

    Színes akciófilm, kalandfilm, thriller, 93 perc, 2022

    Rendező: Baltasar Kormákur

Szavazó

Melyik zenész életéből néznél biopicet?

Szavazó

Melyik zenész életéből néznél biopicet?

Friss film és sorozat

  • Fekete telefon

    Színes horror, thriller, 103 perc, 2021

    Rendező: Scott Derrickson

  • Thor: Szerelem és mennydörgés

    Színes akciófilm, fantasy, képregényfilm, 125 perc, 2024

    Rendező: Taika Waititi

  • A gyilkos járat

    Színes akciófilm, 124 perc, 2022

    Rendező: David Leitch

  • Fenevad

    Színes akciófilm, kalandfilm, thriller, 93 perc, 2022

    Rendező: Baltasar Kormákur