Kimberly Peirce: Carrie Kimberly Peirce: Carrie

Carrie Light

Kimberly Peirce: Carrie

ÉRTÉKELD A FILMET!
Carrie
Kimberly Peirce
2013

A Filmtett szerint:

0

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Bár én már úgy fogok megöregedni, hogy – kivételes eseteket leszámítva – nem barátkozom meg a remake „műfajával” mint olyannal, a 2013-as Carrie-t, jóindulatú megközelítésben, lehetséges a hollywoodi újrahasznosítás divathullámán kívül is értelmezni, Stephen King kultikus regényének újabb adaptációjaként. De csak elméletileg.

Carrie White bosszútörténetének nem ez az első feldolgozása Brian De Palma 1976-os opusza óta: egy 2002-es tévéfilmben Angela Bettis alakította a különleges képességekkel rendelkező, bigott vallásos anyja és az őt kiközösítő nemzedéktársai szorításában élő, helyzetéből kitörni képtelen kamaszlányt, akinek végül eldurran az agya, és az általa birtokolt tele-, illetve pirokinézist gyakorlatilag egy teljes középiskola kiirtására használja. A legújabb változat ugyan a „klasszikus” Carrie Lawrence D. Cohen jegyezte forgatókönyvén alapul, a rendező személye mindenképpen okot adott némi várakozásra: az ébredező szexualitása elfojtásának (is) áldozatává váló, betegesen gátlásos kisvárosi lány sztorija kézenfekvő alapanyag lehetett volna A fiúk nem sírnak direktora számára. Kimberley Peirce azonban nem feminista drámát forgatott (emiatt nincs is miért keseregnünk különösebben), hanem megbízható hollywoodi bérmunkát, amelynek – sajátos promóciós eszközeit figyelembe véve mondhatjuk ezt – nagyobb a hype-ja, mint a lángja. És bárhogyan is igyekeznénk eltekinteni az „eredetitől”, ezt maga a film nem hagyja: az elbeszélés főbb dramaturgiai csomópontjait jól láthatóan átemeli, ám igyekszik olyan elemeket bevezetni, amelyeknek a distancia tudatos megteremtése a célja (természetesen azok számára, akik ismerik).

Chloë Grace Moretz nemrég azt nyilatkozta, hogy szeretne kitörni a cuki lány kliséből – nos, Carrie White szerepének eljátszásánál elvileg nincs is erre jobb lehetőség, a kísérlet mégis felemásan sikerült. Carrie ugyanis egy igazi weirdie, akit nemcsak az életvitele és körülményei különböztetnek meg a hasonló korú lányoktól: idegensége már-már metafizikai jellegű, telekinetikus képessége (vagyis az a tény, hogy pusztán mentális úton képes a tárgyak, sőt személyek mozgatására) ennek az esszenciális „más”-ságnak a kivetülése. Sissy Spacek – lényéből fakadóan – hátborzongatóan hozta ezt a figurát: a jobb sorsra érdemes, kedves és szeretetreméltó szomszédlányt, aki valahogyan mégsem erről a világról való. Chloë Grace Moretz azonban – tényleg nem lehet ezt érzékletesebben megfogalmazni – menthetetlenül cuki, és a legjobb pillanatokban is úgy fest, mint akire rögtön a sminkszobából kifele jövet húzták rá a durva darócruhát.

Körülötte ott lüktet kortársainak, a Facebook-generációnak a zajos élete – ő azonban nem természetétől fogva különbözik tőlük, hanem azért, mert nincs rózsaszín mobiltelefonja és haspólója, otthon pedig nem a legújabb slágereket hallgatja, hanem súlyosan traumatizált, fanatikus anyja vallási énekeit. A környezetrajz egyébként mindenképpen a film javára írandó: a mellékszereplők jobban  fel vannak építve, motivációik világosabbak, mint De Palma elnagyolt, épphogy felskiccelt epizódkarakterei esetében. Az alapos karakter- és cselekményépítés azonban könnyen túlbeszéléssé válik: Kimberly Peirce filmjének titkos szervezőelve érezhetően az, hogy a ’76-os „ősadaptáció” hitchcocki suspense-ra alapozó történetvezetését a sokk-dramaturgia felé tolja.

A túlzás, a „ha lúd, legyen kövér” elve amúgy is jellemzője a filmnek. Telekinetikus képességei vannak Carrie White-nak? Ábrázoljuk ezt úgy, hogy mindent összevissza mozgat maga körül, könyvektől a saját ágyáig. Félelmetes hatást kelt ezzel a szinte (vagy ’szinte’ nélkül) természetfeletti tehetségével? Naná, hiszen felröpíti és a levegő valamely láthatatlan pontjára szegezi önnön édesanyját, hogy csak úgy nyekken bele a szerencsétlen boszorkány. A Julianne Moore alakította anyafiguráról amúgy nem elég azt látni, hogy mindenkit a pokol tüzével fenyeget, akinek kilátszik az ádámcsutkája, de rendeszeresen öncsonkítással sanyargatja magát, néha nyilvános helyen is. Ha Tommy Ross, az iskola bájgúnárja viszi a balul sikerült bálba hősnőnket, mi mással jöhetne érte, mint hófehér limuzinnal. (Egyvalamiben sokkal prűdebb viszont Peirce verziója: 18-as karika ide vagy oda, egyetlen, teljes meztelenségében megmutatott női testet sem látni.)

A vériszamos finálé pedig maga a grand guignol: ha Carrie White a tűzzel játszik, hát lángoljon az egész (na jó, a fél) város. A világ jóságában éppen hinni kezdő kamaszlány brutális megaláztatásáért felelős főbűnösök igencsak látványosan végzik – a bosszúálló tinilány elégtétele mégsem lehet annyira erős, hogy ne bánja meg véres tetteit. A világ, minden ellenkező tapasztalat dacára, nem velejéig rossz, a romokon új élet sarjad, a rémület meg elenyészik, mihelyt kilépünk a moziteremből. Nem túl súlyos, de nem is teljesen súlytalan élmény (már ha a levitációt nem tekintjük annak): egy újabb horrorfilm, semmi más.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

A Filmtett szerint:

0

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

Szavazó

Ki a kedvenc Jedi lovagod?

Szavazó

Ki a kedvenc Jedi lovagod?

Friss film és sorozat