Mi leszel, ha nagy leszel? Filmet szeretnék forgatni. Miért? Mert a film jobb, mint a valóság... Hangzik el a 10. Jameson CineFest nyertes dokumentumfilmjében (Boldogok leszünk... majd egyszer), de ha már kaptuk ezt a felütést a filmmel kapcsolatban, ragadjuk meg, és bátran használjuk a filmfesztiválra is, mert hiszen jobb, mint a valóság, messze több, mint a hétköznapok. A filmfesztivál az ünnep varázslata.
Miskolc 10. alkalommal varázsolta el a filmszerető közönséget. A nagyjából amatőr baráti szervezkedésből évről évre dinamikusan fejlődve jutott el a CineFest addig a jubileumi évfordulóig, amikor már Magyarország kedvenc és gyakorlatilag egyetlen profi, nemzetközi fesztiváljaként aposztrofáljuk. Valójában minden megváltozott már 2004 óta: más a név, a helyszín, a volumen, a színvonal. Csak az a baráti társaság, az a lélek, az a lelkesedés maradt változatlan mögötte, ami a kezdetektől a rendezvény motorja volt. Fejlődtek, gyarapodtak ők is a fesztivállal együtt, hiszen csak profiként lehet ilyen programkínálatot nyújtani, ennyi embert zökkenőmentesen koordinálni, és elérni, hogy több száz szakmabeli és több ezer vendég jól érezze magát.
Az elmúlt tíz év leglátványosabb – és a továbbiakban a fejlődés irányának alapkérdését felvillantó – változása a (kritikus) tömeg (elérése). Idén szinte a fesztivál összes vetítése teltházzal futott, sőt, többször is előfordult, hogy nem jutott be mindenki a terembe. A filméhes nézők csalódott sokasága pedig kezelendő probléma – édes, de nehéz teher. Édes, mert azt jelenti, nő az igény a fesztivál nyújtotta élményre. Nehéz, mert a jól bevált fesztiválközpont, a Művészetek Háza befogadóképessége adott. Bár az egy alkotásra jutó vetítések száma sokszorozható, de ez már a 11. Jameson CineFest kihívása.
Mi történt 2013-ban? Túl a versenyfilmeken: az Oscar-díjas Mephisto, a Redl ezredes és a Hanussen vetítésével méltó módon tisztelgett a fesztivál az idei életmű díjasa, Szabó István előtt. Pressburger Imrére, a miskolci származású, szintén Oscar-díjas író-rendezőre emlékeztünk a Diadalmas szerelem című filmjével, a CineClassics-program keretében pedig még egy Oscar-díjas legenda megidézésére került sor: kerekasztal beszélgetés során Trauner Sándor munkásságán keresztül kaptuk bepillantást a díszletkészítés kulisszatitkaiba. A legénylakás című filmjébe (r. Billy Wilder) tervezett irodához kapcsolódó városi legenda (vajon a perspektíva mélyére az íróasztalok mögé törpéket, gyerekeket vagy papírbábokat ültetett Trauner...?) sajnos a Báron György vezette beszélgetés végére is megfejthetetlen talány maradt, de egy kiváló BKF-es installációnak hála, beléphettünk Trauner filmjeinek világába fizikailag is: a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola diákjai a filmvászonra varázsolták egy green-box fal segítségével az installációs térbe lépő kíváncsiskodót.
Még ugyan nem CineClassic, de már retrospektív vetítéssorozat keretében kerültek terítékre Abdellatif Kechiche korábbi filmjei, hogy aztán az arany pálma díjas érzékeny-érzéki Adele élete (La vie d'Adele) is méltóképpen mutatkozhasson be a magyar közönség előtt. A késői vetítés és a film hossza ellenére is rengeteg nézőt vonzott Kechiche legújabb alkotása. A versenyen kívül vetített felhozatal nagyon erősre sikerült idén is, Kechiche mellett olyan nevekkel találkozhattunk, mint Asghar Farhadi, François Ozon, Noah Baumbach, Edgar Wright, Alexander Payne és Ryan Flack...
Ryan Flack néhány napig a fesztivál vendége volt: az American Film Showcase program keretében Andrew Garrisonnal együtt a budapesti Egyesült Államok Nagykövetsége együttműködésével látogattak Miskolcra. A program küldetése: „A filmen keresztül erősítsd az emberek közti kapcsolatot” mottó mentén az alkotó és a nézők közti személyes kommunikáció által elindítani a különböző társadalmi csoportok közti párbeszédet. A Sugar (R.F.) és a Trashdance (A.G.) alkotói a vetítések utáni beszélgetésen túl ellátogattak a miskolci Eötvös József Építőipari és Művészeti Szakiskolába is, ahol mintegy 50 gyerek és jó pár tanár várta őket számtalan kérdéssel. Felemelő pillanatok voltak, jól esett látni, hogy valóban, fizikailag is működik a program, valóban működnek a filmek, valóban létrejött egyfajta sajátságos kommunikáció a gyerekekkel, s ha már egy-két srácban megmarad egy-két szó, egy-két mozzanat, már volt haszna Miskolcba csepegtetni pár csepp Amerikát.
Idén a 17 versengő nagyjátékfilmből 5 jött az Amerikai Egyesült Államokból. Díjat mégsem vitt haza egyik sem. Sokat vártak a Don Jontól (r. Joseph Gordon-Levitt), Robert Redfordtól a Minden odavanban (All Is Lost, r. J. C. Chandor), magasra került a léc előzetesen az Öld meg kedveseid (Kill Your Darlings, r. John Krokidas) című Ginsberg-történet kapcsán is. Talán ez utóbbi volt a legmegosztóbb film a fesztiválon – ha valaki rajong Ginsbergért, akkor persze egészen más szemmel nézi. Volt még egy feledhető amerikai krimi A kelet címmel (The East, r. Zal Batmanglij), és az idei személyes kedvenc, A nyár királyai (The Kings of Summer, r. Jordan Vogt-Roberts). Bájos film lázongó kisvárosi kamaszokról, akik váratlan elhatározásból házat építenek az erdő mélyén a nyári szünetben. Könnyű, vidám, de cseppet sem üres filmecske nagy harcokról szülőkkel, barátokkal, szerelemmel és a vadonnal. Olyan jóleső friss nyári eső volt ez a film a nagyon erős, nagyon mély és sokszor nagyon nyers és durva nagyjátékfilmes válogatásban.
Mert térjünk csak vissza Európába, Európa igazán friss és talán még mindig feldolgozatlan háborús gócába a Balkánra: Halima sorsa (r. Arsen Anton Ostojić) és Templom a dombon (r. Srđan Golubović). Ugyanaz a háború, ugyanaz a történet két különböző oldalról, egy szerb és egy horvát rendezőtől. Finom párhuzamok mindkettőben, lassan kibontakozó keserű, megemésztetlen fájdalom mindkettőben.
2013-ban a CineFest fesztivál fődíját, a Pressburger Imre díjat Katrin Gebbe érdemelte ki Tore tánca (Tore tanzt) című filmjéért. Az igaz történeten alapuló film mélységesen megdöbbentő történetet mesél egy fanatikusan vallásos fiúról, aki egy idegen családhoz szegődve a mártírhalálig kínoztatja magát. Küldetése van, a családfő a személyes ördöge, „örökbefogadóinak” lánya pedig a megváltandó, megvédendő „angyal”. De ahogy a kislánynak, úgy Torénak is mindvégig ott az a szabadsága, mellyel nem akar élni, pedig bármikor elmehetne. Filmes szempontból hihetetlenül egyben lévő munkáról beszélhetünk: minden apró részlet maximálisan kidolgozott, a zene teljes mértékben kiszolgálja a dramaturgiát, a képek, a színek, a szövegek annyira összehangoltak, hogy az ember már szinte érzi a romlott hús szagát... Nem egy szerethető film, de okosan felépített, jó munka.
Ahogy a másik nagyfilmes nyertes, a zsűri nagydíját magáénak tudható Ilo Ilo is kiválóan összehangolt, finom, de szélsőségektől mentes mestermunka. De az Ilo Ilo maximálisan szerethető: egy kisfiú és a dadája kapcsolatáról szóló távol-keleti igaz mese. Nem vidám mese, hanem egy hétköznapi történet. Miután kijöttem a vetítésről csak olyan érzésem volt, hogy ez a film rendben van, de semmi különleges. Persze, hiszen olyan erős impulzusok érik az embert egyébként, gondoljunk csak a Miele gyilkos angyalára, vagy A jövő furcsa szerelmére, a Tiltott szerelem megátkozott vonzódására vagy a Metro Manila aljas világára... Gyönyörű filmek, de lenyomják az embert. És akkor ott terem egy egyszerű, letisztult mozi, és alig vagyunk hajlandóak észre venni.
A másik pólus, csak hogy nevetni se felejtsünk el: a legkomolytalanabb filmet, a legközvetlenebb hangulatú beszélgetést a finn Timo Vuorensolának köszönhetjük, ő az Iron Sky rendezője és forgatókönyvírója. A CineFestre a rendezői változatot hozta el, mégpedig annak világpremierje zajlott itt és most Miskolcon. Egy amerikai holdexpedíció fedezi fel a Hold sötétebbik oldalán letelepedett második világháborúból szökött nácik által épített várost... Sorozatos filmes utalásokkal dolgozik a náciszatírában a rendező, a vászon előtt pedig igazi showmanként viselkedik. Lehet, hogy lehengerlő stílusának köszönheti azt is, hogy a film költségeire crowdfunding módszerrel mintegy egy millió Eurót sikerült összeszedni a rajongóktól. Üzenete a filmmel csupán ennyi: ne legyetek idióták, használjátok az agyatokat, emberek!
Hát ne legyünk idióták, a jó dolgokkal hagyjuk magunkat sodródni. De kóstoljunk bele mindig a teljes kínálatba, engedjünk új világokat feltárulkozni a szemünk előtt. Ha jó, hát feledkezzünk bele a varázslatba, ünnepeljünk, ahogy tettük azt 2013-ban immár tizedjére a Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon. A következőig pedig már csak kevesebb, mint egy évet kell várni.
