A horror a 70-es években készült kasszasikereknek köszönhetően fokozatosan átáramlott a fősodorba, egyre kevésbé volt szégyen A-kategóriás sztárnak szerepet vállalnia ilyen műfajú darabban. Ahogy egyre jövedelmezőbb üzletté vált, a horrorfilm többé nem lepukkant grindhouse-mozikban, hanem patinás filmszínházakban termelte nyereséget, hogy aztán ismét másodvonalba süllyedjen a 90-es évekre. Folytatjuk 12 évvel ezelőtt félbehagyott horrorfilm-történetünket.
A 60-as évek végének legfontosabb horrorfilmje George A. Romero Az élőhalottak éjszakája című debütálása, mellyel megnyitotta a zsáner aranykorát, utat mutatott a 70-es évek elejétől színre lépő, szerzői filmesnek is nevezhető horroristáknak (Craven, Hooper, Carpenter), megreformálta a zombifilm azóta is virágzó zsánerét (kiiktatva a természetfelettit, a jelen Amerikájába helyezve a szüzsét), jövedelmezővé tette, sőt némi elismertséget szerzett az erőszakot expliciten, naturálisan, attrakcióként tálaló splatter/gore filmeknek, politikus társadalomkritikát gyakorolt, emellett független, low budget-félamatőr gerillafilmezés eredménye.
A 70-es évek elejének legizgalmasabb horrorjait nem az Egyesült Államokban érdemes keresni, hanem Olaszországban. Az olaszok a tömegkultúrában domináns USA filmjeit igyekeztek utánozni, sőt felülmúlni, és olykor sikerült is előnnyé fordítani hátrányos helyzetüket. Mario Bava filmjei, köztük A démon maszkja (La maschera del demonio) az Államokban is szép karriert futottak be. Az 1970-es év az „olasz Hitchcock”, Dario Argento rendezői debütálását hozta, aki márkanévvé tette az olasz horrort, pedig első műfajtiszta horrorfilmjét 1977-ben rendezte (Sóhajok / Suspiria), addig giallóban alkotott (melyet amerikai thriller és krimi ihletett). Barokkos stílusa visszahatott a nyugati filmesekre: inspirációja látszik a kanadai Bob Clark Fekete karácsonyán (Black Christmas; ami a Halloweent ihlette), a giallo zsánere emellett nagyban hatott a horrormonstrumként fallikus és sajátos fegyvert használó pszichopata gyilkost csatasorba állító slasherre is, melyek hősei sokban hasonlítanak a régi szörny-ikonokhoz, viszont már valós sorozatgyilkosok (pl. Ed Gein) ihlették őket, akik attól félelmetesek, hogy látszatra átlagemberek, a szörny tehát bárkiből előbújhat.
A 70-es évek első jelentős amerikai horrorfilmje a független, alacsony büdzséjű Az utolsó ház balra (The Last House on the Left), mely a hippikorszak halálát tematizálja, brutális és naprakész realizmusával egy új korszak kezdetét jelezte, melyben többé nem volt életképes a (60-as években gyakori) szolid kosztümös gothic horror. Itt fonódott össze végleg a horror az exploitationnel (azaz a nem műfaji, direkte botrányos és ellentmondásos, hatásvadász tömegfilmmel), hisz Craven a Manson-ügyet zsákmányolta ki egy rendkívül gátlástalan horrorfilmmel. A horror és az exploitation itt szinte már megkülönböztethetetlen, a turbulens 70-es években a kortárs valóság (a „szeretet és béke” hippi-hullám kudarca, polgárjogi mozgalmak, erőszakba fulladó tüntetések, merényletek, Vietnam) jóval rémisztőbb volt, mint a barbár történelmi múlt (amely Amerikában egyébként is jelentéktelen volt). E filmek formaiságát az akkorra elterjedt televízió, azon belül a híradók naturalizmusa jellemezte.
Az Ördögűző (The Exorcist) sikerregény adaptációjaként illeszkedik a 60-as évek remekműveinek sorába (A ház hideg szíve / The Haunting, Rosemary gyermeke), ugyanakkor már az exploitation-filmekre jellemző undoresztétika és tabudöntögetés dominálja, miközben mainstream mozi, nagy stúdióval, elismert rendezővel (a már akkor Oscar-díjas William Friedkin) és színészekkel (Max Von Sydow), drága és forradalmi effektekkel – 10 Oscar-jelölést kapott és két díjat nyert. A texasi láncfűrészes mészárlás (The Texas Chainsaw Massacre) szintén exploitation-horror, egyenesen a maffia forgalmazta, az alkotók alig kerestek rajta. Ezek a filmek (ál)dokumentarista megközelítésükkel is újat hoztak, ami az exploitation fősodorba való beáramlásának, a hollywoodi film elvadulásának is betudható.
Hollywoodi reneszánszból Új-Hollywoodba
Az amerikai tömegfilmben nagyjából a 70-es évek közepéig tartott a „hollywoodi reneszánsz”, melyben a fősodort az európai művészfilm inspirálta (Az utolsó ház balra című filmet Bergman Szűzforrása ihlette, a Rosemary gyermekét pedig Polanski rendezte némi fekete humorral). Ezidőtájt a stúdiók modernizmussal, a függetlenek exploitationnel kísérleteztek. Az amerikai film modern korszakaként jellemezhető hollywoodi reneszánsz után posztmodernizmus volt soron, azaz Új-Hollywood, melyet a mozifenegyerekek, azaz Spielberg, Lucas, Coppola, Scorsese és De Palma filmjei határoztak meg. 1975-ben Spielberg A cápával nem csak a horrort juttatta fősodorba, hanem a B-filmet is, hisz pofonegyszerű high concept-zsánerfilmről van szó, zsigeri élvezetről, melyben katasztrófafilm keveredik horrorral.
A szintén nagy bevételt hozó, a horror zsánerét kvázi teljesen emancipáló Ómen (főszerepben: Gregory Peck) sokban hasonlít az Ördögűzőre, de még pesszimistább, híven tükrözi a 70-es évek Amerikájának korszellemét. Itt újra létezik természetfeletti, de láthatatlan: bizarr baleseteket látunk, viszont egyre többet, mígnem úgy érezzük, baj van a világgal. E filmekben családok, sőt gyerekek kerülnek veszélybe, a horror tehát az utcákról a családi házba is betette lábát. Bárki meghalhatott, legyen az főhős, nő vagy gyerek, visszafordíthatatlan tragédiák és tabusértések uralták a zsáner darabjait, happy end helyett anti-katarzist kaptunk. Gyerekek fordultak szüleik ellen, miután megszállta őket a Sátán – a korabeli felnőttek ilyennek látták a dühös, turbulens, öntudatos fiatalokat. A Carrie alkalmával Brian De Palma a horrorban, Stephen King pedig a filmművészetben debütált. Argento imádta Az élőhalottak éjszakáját, Romeróval közösen készítették el a Holtak hajnalát (Dawn of the Dead), amelyen immár látszik az olasz hatás, azaz (amellett, hogy szatíraként továbbgondolása elődjének) gátlástalanul szórakoztató film, bűnös öröm, imádnivaló, shoppingoló konzumer zombikkal. Romero a Creepshow – Rémségek könyvével a zsáner alulértékelt inspirációja, a horror-képregények előtt tisztelgett.
John Carpenter: Halloween (1978)Az első sikeres, hangsúlyosan posztmodern horror a Halloween: Carpenter több Hitchcockra való utalást is elhelyezett benne, már a final girl- és sikolykirálynő-prototípus Jamie Lee Curtis szerepeltetése is a Psychóra való hivatkozás (ő Janet Leigh lánya). Elméletem szerint a posztmodern utoljára jutott el a fősodorba: az olasz horror (pl. Bava és A lány, aki túl sokat tudott / La ragazza che sapeva troppo) korábban is hivatkozott Hitchcockra, láthatunk posztmodern fogásokat a Dark Shadows című amerikai tévésorozatban is. Carpenter megtalálta az arany középutat természetfeletti és modern-realista horror között: nem látunk semmi rendkívülit, csak egy szökött elmebeteg gyilkost, de a direktor finoman érzékelteti jelenetezésével, hogy Myers a mumus, az árnyék, mindenhol jelen van, nem lehet elpusztítani – a többi a néző fantáziájára van bízva.
A Halloween egyúttal az első amerikai slasher is, míg a 70-es évek második felének nagy tehetsége a kanadai David Cronenberg, aki sci-fit kevert horrorral, tudománnyal helyettesítette a természetfelettit (és intellektualizmussal a spiritualizmust), a Paraziták (Shivers; mellékszerepben Bava múzsájával, Barbara Steele-lel) óta a test/bio-horror atyjaként tartják számon. A Veszett (Rabid) alkalmával pornót fordít horrorba, trükkje, hogy pornófilmes helyzetek fajulnak horrorszcénává (a monstrumot Marilyn Chambers alakítja). Ezt követően számos vírus-horror és a test radikális deformálását vizualizáló horror készült, melyek a korabeli Amerika (nemi) betegségektől, járványoktól való félelmét tükrözi. Nem csak a kanadai hozta össze a sci-fit és a horrort, hisz A nyolcadik utas: A halál (Alien) valójában egy „Cápa az űrben”-koncepcióra épül. A posztmodern tömegfilmet műfajok keverése jellemzi, ennek megfelelően a horror dúsult musicallel (Rocky Horror Picture Show), gyerekfilmmel (Gyerekjáték / Child's Play), családi filmmel (Szörnyecskék / Gremlins), ifjúsági filmmel (Az elveszett fiúk / The Lost Boys, Frászkarika / Fright Night), westernnel (Alkonytájt / Near Dark), vígjátékkal (Szellemirtók / Ghost Busters), thrillerrel és krimivel (De Palma filmjei), romantikus filmmel (Ghost), akciófilmmel (Penge / Blade), önbíráskodó és női bosszúfilmmel (A fúrógépes gyilkos / The Driller Killer, Ms. 45, Köpök a sírodra / I Spit on Your Grave) és még sorolhatnám. A posztmodern film látványközpontú, ennek köszönhetünk olyan mozikat, mint a videoklip-esztétikát használó Éhség (Hunger) Tony Scott-tól.
A 70-es években Olaszország és Japán járt még élen minőségi horrorfilmekben. Fulci, Martino, Lenzi profi zsánerfilmeket rendeztek, de készült néhány művészfilmes horror is Bava és Argento után szabadon: Pupi Avati (Pasolini alkotótársa a Saló alkalmával) a Nevető ablakos házzal (La casa dalle finestre che ridono), Elio Petri pedig a (Morricone avantgárd csoportjának zenéjével megfűszerezett) Egy nyugodt vidéki hely (Un tranquillo posto di campagna) alkalmával fordította avantgárdba a horrort, ezzel rávilágítva az irányzat és a műfaj hasonlóságaira (mindkettő radikális, transzgresszív, a szokásos, művészet kiváltotta elragadtatás, öröm helyett kellemetlen, zavarbaejtő, ambivalens élményt nyújt). Az olasz horror a 80-as évekre kifulladt, utolsó remekműve Michele Soavi képregényfilmje, a Dellamorte Dellamore. A japán horror első aranykora ugyan a 60-as évekre esett (Jigoku, Kwaidan, Onibaba, Kuroneko), de a Hausu (Ház) például a Cápa japán megfelelője.
A sequel bosszúja
Argento igyekezett visszavenni a kölcsönt az amerikaiaktól Bava nevében is: a Péntek 13 a Bava-féle Bay of Blood koppintása, de Argento Phenomena című filmje már a Péntek 13 – III. részhez hasonlít kísértetiesen. Az olasz horroristák nemzetközi piacra dolgoztak: bár az első kannibálhorror Lenzi The Man From Deep River című darabja, Deodato nagy port kavart és megelőzte korát a Cannibal Holocausttal, Fulci pedig zombifilmeket rendezett az Olaszországban is nagy sikert aratott Holtak hajnala mintájára. Sean Cunningham Bőrpofa és Michael Myers mellé új slasher-ikont teremtett Jason Vorhees személyében a Péntek 13 és folytatásai alkalmával. E kasszasikernek bizonyuló, kult-klasszikussá váló alacsony büdzséjű horrorfilmek számos kapzsi filmest ihlettek meg, ugyanakkor a sima koppintások mellett számos alulértékelt, jobbára ismeretlen gyöngyszem is készült a horror 70-es években kezdődött aranykorának végén is (pl. Lemora: A Child’s Tale of the Supernatural, Phantasm). A tini slasher-hullámot is sokan meglovagolták, minden ünnepre jutott egy horrorfilm (Véres Valentin / My Bloody Valentine, Csendes éj, halálos éj / Silent Night, Deadly Night).
A következő slasher-klasszikus a Craven rendezte Rémálom az Elm utcában (A Nightmare On Elm Street), mely intellektuális (népmesei) allúzióival, posztmodern humorával és némi szürrealizmussal hozott újat. A Hellraiser alkalmával a horrorpróza King utáni legnagyobb tehetsége, a multitalentum Clive Barker rendezőként is bemutatkozott, ő már fantasyvel ötvözte a horrort. Kubrick sokat tett a zsáner felemelkedéséért a Ragyogással (The Shining), a horror fősodrásúvá válását pedig az is jelzi, hogy Spielberg egyenesen Hoopert nyerte meg a Poltergeist – A kopogószellem rendezésére, bár hogy a horrort és Hollywood nagy büdzséjét nem egymásnak teremtették, azt jól példázza, hogy a fáma szerint Spielberg ellopta a show-t Hoopertől.
Ahogy az új-hollywoodi filmek többsége, számos horrorfilm szólt tiniknek, közülük is a „geeknek”: Stephen King regényeinek adaptációi mellett ilyenek a korabeli farkasember-filmek, amilyen az Üvöltés (The Howling) vagy az Egy amerikai farkasember Londonban (An American Werewolf in London). Ezen filmeknek, valamint a 70-es évek klasszikusainak számos folytatása készült, amelyek (a cím után szereplő sorszámmal egyenes arányban) csökkenő minősége a másodosztályba ejtették a zsánert. Kiemelkedett Raimi Gonosz halott (Evil Dead) című, nagy tehetségről árulkodó bemutatkozása, melynek gyakorlatilag nem készültek rendes sequel-jei, hisz a második rész kvázi egy nagyobb büdzséjű remake, a harmadikat pedig csak a hős személye köti a korábbiakhoz, a címben nincs utalás a kapcsolatra (A sötétség serege / Army of Darkness). Néhány horror (pl. A dolog) kiválósága ellenére megbukott, de videón sikeresek lettek, újrafelfedezték őket, megtalálhatták a közönségüket (Re-Animátor: Az újraélesztő, Az élőhalottak visszatérnek / The Return of the Living Dead). Magas korhatárt kapott filmek moziban csak ritkán voltak sikeresek (és akkor is főleg igénytelen grindhouse-ban), videón viszont bárhová eljuthattak, Nagy-Britanniában például pánikot keltettek és megdolgoztatták a cenzorokat az import-horrorok, azaz a „Videómocskok” (Video Nasties).
(folytatjuk)
(a sorozat 12 éve készült első részét ide kattintva, a második részét ide kattintva olvashatják el)
