Hazugság lenne azt állítani, hogy előítélet nélkül is be lehet ülni erre a filmre. A plakáton Michael Bay transzformerekkel összefonódott neve, a főszerepekben pedig Mark Walhberg (akinek minden jobb alakítására jut egy-egy idióta film is) és Dwayne „The Rock” Johnson feszít, szakadásig kigyúrva. Joggal tételezhetjük fel tehát, hogy itt robbani fognak a dolgok, törni a csontok, másodpercenként ugrálni a snittek és halni az agysejtek. Nem is tévedhetünk nagyobbat.
Teljesen elkerülheti a figyelmünket az is, hogy a plakát aljára oda van biggyesztve, hogy „ez egy igaz történet”, pedig itt ez kulcsfogalom. 1995-ben járunk, amikor egy testépítő, Daniel Lugo (Walhberg) elkezdi kergetni az amerikai álmot. Egy edzőteremben dolgozik, ahova gazdag emberkék is járnak, egy kis személyi edzés reményében, így ismerkedik meg Victor Kershaw-val (a Monk sorozatból is ismert Tony Shalhoub), aki ritka nagy bunkó a beosztottjaival, piszok gazdag, és Lugo személyes sértésként fogja fel azt is, hogy nem veszi igazán komolyan az edzést. Ezért aztán egy nap elhatározza, hogy két hasonlóan kigyúrt haverja segítségével pénzt is szereznek csodálatos izomzatuk mellé, mert ilyen tökéletes embereknek az dukál, és elrabolják Kershaw-t, hogy a kis mitugrász, zsidó származású kolumbiaiból kizsarolják a vagyonát.
Ez még így nagyon butának tűnhet, és az egészben tényleg az legmegdöbbentőbb, hogy tényleg megtörtént mindez (egy-két nevet a készítők megváltoztattak a az áldozatok védelmének érdekében). Az életszagúság áthatja az egész filmet, és minden idiótának tűnő karakterbe és cselekményszálba beleissza magát. Emellett a tálalás is telitalálat: először Lugo narrálja az eseméyeket, azonban szépen sorban minden főbb szereplő hozzáteszi a magáét, és a film eseményeit néha az egyik, néha pedig a másik szemszögből látjuk-halljuk. Érdekes stratégia, és eléri a célját, hiszen így egyszerre tudunk együttérezni az ambíciózus főhőssel, és láthatjuk mások szemén keresztül, hogy mennyire megveszekedettül buta. A főgonosznak induló Kershaw-val hasonló a helyzet. Az elején mind azt kívánjuk, hogy szegényedjen le és haljon meg a kis fickó, aki egy szendvicsüzlettel keresi a rengeteg pénzét, de biztosan a drogbizniszben is benne van, hisz kolumbiai. Ezt mellesleg sosem tudjuk meg biztosra, ahogy az ellenkezőjét sem, de ez, valamint az ő saját narrációja kiemeli a séma-gonosz szerepéből, és egy utálható, sajnálható embert csinál belőle, aki szimpatikus sosem lesz, de legalább a magához való esze, és (meglepő módon) igaza megvan.
A többi főszereplő szintén érthető motivációval és jól meghatározott jellemmel rendelkezik, a Johnson által játszott Paul Doyle például néha egészen frenetikus. A nagydarab fickó betörés miatt került börtönbe, ahol rátalált Istenre, szabadulás után pedig józan életet szerett volna élni egy pap mellett, a templomot gondozva. Pechére az öregnek bejönnek a jól kigyúrt, nagyranőtt fiúk, akik izmain szépen csillog a nap, ezért kénytelen beverni a vén pernahajder fejét. Ezután hozza össze őt a sors az ambíciózus Lugóval, akinek szüksége van még két erős kézre. Doyle emellett buta, mint a föld, a nyilvánvalóan amatőr Lugót mesteri elmeként tiszteli és hű kutyaként követi, egészen addig, amíg meg nem rendül a belé vetett hite. Nagyon könnyen lehetett volna karikatúra is ebből a karakterből, azonban valahogy mégis sikerült megmaradnia egyszerre viccesnek, tiszteletre és sajnálatra méltónak – egyszóval emberinek. A mellékszereplők is hasonlóan szórakoztatóak: itt van például a román származású sztriptíztáncos, Luminiţa, a molett hölgyeket kedvelő harmadik testépítő-bűnöző Adrian (Anthony Mackie), és kedves párja, a fekete fickókra bukó, kissé perverz, de jólelkű Robin (Rebel Wilson). S bár ez még mindig egy idióta komédia szereplőinek a felsorolásnak tűnhet, az egész a vásznon mégis működik.
A film már az első öt percben megmutatja a valódi arcát: csendesen kalapáló iróniával mutatja be a főszereplőnket, aki a tökéletes testet és annak elérését a patriotizmussal köti össze. Bay így egészen szép társadalomkritikát mutat be egy olyan Amerikáról, amelyik a testi tökélyt istenként tiszteli, a tökösséget pedig magasabb piedesztálon tartja, mint az értelmet. Pellengérre állítja az istenített mindent elsöprő ambíciót, a pénzhajszolást, és teszi ezt mégis olyan empátiával a szereplői iránt, hogy sem disszonánsnak, sem gonosznak nem érezzük érte. A film végére pedig tudatosan csaknem teljesen megutáltatja velünk a főszereplőt és haverjait, úgy, hogy végig az ő szempontjuk marad a film során a mérvadó. A film okos marad, és hagyja, hogy a néző magának vonja le a következtéseit.
Egyetlen gond van ezzel filmmel: a marketingje. Akinek tetszhetne, az valószínűleg nem fog rá beülni, mert még az előzetese is egy idióta humorral kevert akciófilmet sugall. Aki pedig az utóbbira vár, az értetlenül marad majd a (kissé hosszúra sikeredett) két óra után a székében. Nagy kár érte, mert Bay filmográfiájának (de még az idei év filmes termésének is egyik) legokosabb és legnézhetőbb filmje az Izomagyak a maga abszurd humorával, kreatív történetvezetésével, életszerű fordulataival és esendően emberi karaktereivel. De ha mást nem is, egy kellemes meglepetést fog majd okozni mindazon iróniát értő és élvező nézőknek, akik véletlenül bekeverednek rá. És ez sem egy gyakori dolog.
