Nyár van, és ilyenkor Hollywood kéthetente meglepi a világot valami nagyméretűvel. Gőgös-naivan blockbusternek hívja, ami gyorsfordításban ugye tömbrepesztőt jelent, pontosabban a nézők hatalmas esztétikai torlaszán áttörő győzelemfilmet. Kasszasiker, a tengerentúli filmipar pénzügyi értelmezésében. Saját fogalomfeloldási kísérletem az Abraham Lincoln, a vámpírvadászt mint blockbustert valahogy így fordítja: sírkövet magára borítva hencegő, temetnivaló szájhős.
Adott egy filmgyár, a 20th Century Fox. Adott egy regény, a film címével azonos, írta Seth Grahame-Smith. Adott ugyanakkor egy szebb napokat látott rendező-producer, Tim Burton, aki már forgatott az előbb említett szerzővel, mégpedig a friss Éjsötét árnyakat. És adott egy orosz importrendező, Timur Bekmambetov, aki otthon nagyon szépen teljesített az Őrség-sorozattal, és első hollywoodi dolgozatát (Wanted), illetőleg annak felét szolid iparosi munkával csiszolta nézhetőre. Nyerő négyes, kétségkívül, ha pedig hozzáadjuk a divatosan felesleges CGI-t és 3D-t, az anyag valóban szemrevaló ígéret, nagyszerű szórakozással kecsegtet, és a popkorn ára sem húzza már a zsebet. Ők (a fentiek mind) azonban végzetesen elrontották – illetve hogy valamelyest a főhős eszköztárához illeszkedjem –, Abe és mozgatói csúnyán elbaltázták a vámpírirtás nyújtotta nagyszerű lehetőséget.
A történet alaphelyzetén, bármely fordulatán, végső kimenetelén és szégyentelen hiányosságain ezerszer ásítoztunk már, amint a vámpírszájak morgósan és véres-nyálasan homályból előcsattanó támadásait is untuk bőszerivel. Nagyon nincs is mit mesélni ezekről, elég átfutni a trailert ahhoz, hogy kerek és szinte hiánytalan képet alkossunk a teljes 105 percnyi játékidőről.
Értem én, persze, hogy milyen szándékkal ült le a szerző megírni e történelmi mozzanatokat masszívan hanyagoló, és az újfent keletkezett hézagokat vámpírokkal és nemzetük (n.b.) országalapító igyekezetével megtöltő regényt. Azt is sejtem, miként kattant be Grahame-Smithnek az amerikai polgárháborút ember-vámpír (Észak-Dél) összecsapásnak átminősíteni, ugyanakkor pedig a rabszolgafelszabadító elnököt boltos, ügyvédi és politikai karrierjének üres pillanataiban vérszívókat halomba öldöső szuperhőssé léptetni elő. Mindezek a tényszerűből merítő fiktív próza alkotói regiszterében elemileg indokolt húzások. Azonban ahogyan mindez vászonra lett csinálva, alapvetően a ponyvát adaptálni képtelen filmgyártó brigád termetes kudarca.
Timur, a rendező, istenadta tehetségéből hozza a gyors, rövid vágások és a magasból a mélybe ejtett, majd visszapattintott kameramozgások akciódinamizmusát, végig, maradéktalanul. Ebből baj nem származhat míg főhősünk eszeveszettül baltáz, késel, ugrál, ketté- és agyonvág. Amikor azonban drámába fordul, ingerszegény és röhejes. Nem ironikus, és korántsem cinikus, amint az eszme (ha egyáltalán) megkövetelné, csupán parlagin: gáz. És mivel a mozgókép egy percre sem áll le megmosolyogni önmagát, még áttételesen sem, minden vesződése izzadságszagot áraszt. Vacak színészi játékkal és borzalmas párbeszédekkel tüzdelt, nyaktörős szaltói ellenére döcőgősen haladó, de a spriccelő fekete vámpírvérrel néhol megolajozott történetvezetésű világa oly sekély, hogy még vázlatnak is léha. A izgalom-index hullámzó görbéje helyett egy merev egyenessel hat, amely szolidan és végzetesen tart... a semmibe.
Ha ezek után is felöltöd a 3D-szemüveget, engem ne okolj.
