Monstre olasz underground (amatőr?) versenyfilm, három mostohatestvér és apjuk drámája finn módra, egy unatkozó újságírónő interjúja két egyetemista prostituálttal, szívszorongató portugál dráma – íme mai „kínálatunk”.

Szergej Loban: Shapito-shou / The Chapiteau Show, 2011, orosz, 208 perc

[Verseny] Úgy tűnik, a versenyfilmszekció az idén is megfelelően reménytelen, de hát nem lehet egyszerű dolog tíz darab, máshol nem versenyező, nívós első- vagy második filmet összevakarni az egész világból. Oroszországot az idén egy nem kevesebb mint három és fél órás (!) monstre alkotás képviseli egy, az amatőrségből – pardon: undergroundból – és a no-büdzsé alkotások felől érkező stáb második filmjével. A cirkuszsátorra utaló című mozi azért olyan hosszú, mert igazából négy darab filmet rejt, négy darab alcímmel, ezek sorban: Szerelem, Barátság, Tisztelet, Együttműködés. A négy történet az egy ideje divatos narratív eszközzel van összekötve: az időnként, többé vagy kevésbé egymásba gabalyodó szálakéval (á la Korcs szerelmek, Magnólia stb). A négy darabka főhősei egyenként az illető alcímben szereplő viszonyt hajszolják, természetesen sikertelenül. Az első film egy interneten megismerkedett párról, a második egy siket fiúról és haverjairól, a harmadik egy elismert színész és fia útjáról, az utolsó pedig egy nagyravágyó producer és egy lookalike-énekes nagy tervéről, a „szurrogátum-sztár” projektről szól. Természetesen az összes szegmens szereplői találkoznak a film katartikusnak szánt klimaxában, a Chapiteau Show nevű cirkuszban, ahol mindenki saját sztorijából ihletődött ironikus dalocskát ad elő.

A merész és grandiózus alapötlettel még csak nem is lenne baj, a parodisztikus zenés-táncos betűzésekkel táplált fanyar irónia is nagyon jól működik helyenként, viszont egy ilyen méretű filmidő elviseléséért valamit igazából kellene ajándékozni a nézőnek. Valami újat, valami nagyszerű színészi alakítást, valami katarzist – sajnos, egyikből sincs, csak időnként amatőrnek tűnő, mellélőtt párbeszédek és passzoló színészi játék, zsúfolt és félreérthető cselekményvezetés, nagyképű beköpések (az egyik szereplő fölényesen ecseteli, hogy miért olyan gyenge Nyikita Mihalkov legújabb filmje) és sok-sok felesleges snitt. Nem az én tisztem, hogy javaslatokat tegyek az alkotóknak, de egy órával kurtábban sokkal jobban működne, így csak az abszurd helyzetek és kényelmetlen mozifotelek rajongóinak ajánljuk, no meg azoknak, akik szeretik vadászni, hogy milyen, újabb szögekből megismételt snittekben kapcsolódik össze a négy filmdarabka. (jbn)

Még vetítik: június 10., vasárnap, Odeon Cineplex 6, 17.30.

Mika Kaurismäki: Veljekset / Brothers, finn, 2011, 90 perc

[Szupernóva] Mika Kaurismäki mostmár lassan nemcsak öccse, Aki, hanem saját maga leküzdhetetlen árnyékává is vált. A Veljekset mintha csak azért készült volna, hogy a rendező és barátai ne unatkozzanak, hogy biztosra menjenek, van amire még egy kis pénzt elkölteni. Bár az alkotás valóban alacsony költségvetéssel készült, ugyanilyen alacsony a színvonal, az erőltetett fakó humor, a botrányosan átlátszó színészvezetés. Mintha egy frissen összeállt stáb első filmje lenne. Pedig tudjuk, hogy Mika többre képes, és az összeszedett színészek is Finnország krémjének számítanak.

Kaurismäki drámája három mostohatestvér és apjuk kapcsolatát mutatja be. Mitja (Timo Torikka) és Torsti (Pertti Sveholm) már negyvenes éveikben járnak, ám mégis kitartanak apjuk, az iszákos gazember Paavo (Esko Salminen) mellett – gondozzák a házat, és igyekeznek a legjobbat kihozni helyzetükből. Legalábbis ezt próbálják elhitetni az öreggel. Közben viszont mindnyájan arra várnak, hogy az éppen hetvenedik életévét betöltő vén szatír minél hamarabb áttérjen a másvilágra, hogy megkaparinthassák örökségüket. Ebbe a családi „idillbe” toppan be a már régóta külföldön élő harmadik testvérük, Ivar (Kari Heiskanen), aki édesapja születésnapja alkalmából tért vissza a családi fészekbe. Számunkra több mint meglepő lehet, hogy úgy fogadja vissza a család az elkóborolt férfit, mintha csak néhány napja lépett volna le, közben pedig már 25 éve annak, hogy mindannyiukat otthagyta – ilyenek a finn családi viszonyok, számukra ez teljesen mindennapi. Ivar nemcsak a családtól, hanem a finn életviteltől is eltávolodott, már nem dobja le élrevasalt ingjét csak azért, hogy megmártózzon a tóban, torkát viszont továbbra is előszeretettel locsolgatja.

Az öreg születésnapjának alkalmából összeülnek a férfiak, a mulatságból nem szorítják ki az éppen aktuális női egyedeket sem, így együtt – az alkohol gyógyító társaságában – anekdotázgatnak múltról, jelenről és jövőről, valamint az élet nagy igazságairól énekelgetnek, sértegetnek és megsértődnek, fenyegetőznek és káromkodnak, míg a néző meg nem ébred és a filmidő le nem jár.

Szupernóva? Esetleg egy hullócsillag. (cse)

Még vetítik: június 10., vasárnap, Victoria / Győzelem mozi, 18:30 (Frații).

Malgorzata Szumowska: Elles, 2011, francia–lengyel–német, 99 perc

[Szupernóva] Anne, egy francia újságírónő kutatás végett megpróbálja megismerni két egyetemista lány életét, akik tanulmányaikat a világ legősibb mesterségét művelve finanszírozzák. A film az újságíró és interjúalanyai közötti találkozásokat, a lányok által mesélt eseteket és a nő mindennapjainak jeleneteit mutatja be a téma által sugallt nyíltsággal és explicit tartalommal.

Juliette Binoche elsőrangúan alakítja a sztereotípiáin és végső soron egész életén elgondolkozni kényszerülő (jobb szó híján) újságírónőt, gesztusai és mimikája nyitott könyvként tárják fel a film során bekövetkezett attitűdbeli változásokat: míg kezdetben a divatos állás meg boldog családi élet hátteréből leereszkedően viszonyul az interjúvolt nőkhöz, időközben rá kell jönnie, hogy a világ nem ilyen egyszerű. A szívesen mesélő egyetemisták önként vállalták a „munkájukkal” járó alárendeltséget, hogy testüket és sokszor ennél többet is használatra átengedjenek, de gyakran élvezik is a nonkonformista kliensek izgatóan perverz vágyainak eleget tenni.

Ez a kettősség az objektívnak maradni nem tudó Anne hozzáállásában is megnyilvánul, aki egyrészt erkölcsi ítélettel és jogos megbotránkozással hallgatja a pikáns sztorikat, másrészt nem tud ellenállni a tiltott gyümölcs vonzásának. Kérdésére, hogy általában kik az ügyfeleik, a szőke lengyel lány azt válaszolja: unatkozó férjek –  Anne pedig hamarosan rájön, hogy a mindennapok mókuskerekébe zárva már ő is régóta unatkozó feleség. A film viszont ennél tovább megy, és párhuzamot von a prostituáltak és a polgári családanya kiszolgáltatottsága között, azt sugallva, hogy a tisztességes házasság látszatával kifizetett nők ugyanúgy a férfiak vágyait és akaratát teljesítik, mint az éjjeliszekrényen hagyott bankókkal vett társaik. Ebből a szempontból a film egy felkavaró tudósítás a normalitás határán élő nőkről, amely a saját világunk normalitását is megkérdőjelezi. (bb)

Vetítik még: június 9., szombat, Odeon Cineplex, 18:00 (Ele).

Miguel Gomes: Tabu, 2012, portugál–német–brazil–francia, 110 perc

[Szupernóva] Miguel Gomes fekete-fehér, minimalista, lassan kibontakozó szerelmi története igen kellemes élménnyé kerekedett ki csütörtök este. A mágikus realizmus határát súroló sztori két részre tagolódik, mintegy reflektálva a boldogság-boldogtalanság, múlt-jelen, szerelem-elmúlás kettősére. Az első fejezet, Egy elveszett Paradicsom, napjainkban játszódik. Pilar (Teresa Madruga) egy középkorú, vallásos nő, aki nem annyira saját magánya, mint a körülötte levő emberek jóléte, lelki nyugalma miatt aggódik. Szomszédja, az idős Aurora (Laura Soveral) már az öregkori elbutulás küszöbén van, arról is meg van győződve, hogy fekete szolgálónője, Santa boszorkány. Halálos ágyán egy bizonyos Ventura nevű férfit emleget, mint utolsó kívánságot, ám mire az öregúr elérne hozzá, Aurora meghal. A temetés után Pilar, Santa és Ventura elmennek kávézni, hogy a férfi elmondja, honnan ismerte a bolondos öreglányt.

Ventura története a második fejezet: A Paradicsom. Izgalmas rendezői megoldásnak bizonyul, hogy a film felét kitevő, retrospektív részben semmilyen dialógust nem hallunk, a narrátor, az idős Ventura hangján kívül csupán egy afrikai kis falu néhány zaját, tücskök ciripelését, kocsik halk robogását. És feltárul előttünk egy szenvedélyes kaland, pontosabban, egy szerelmi háromszög: a mindig lázadó, olykor ördögien ravasz, de gyönyörű Aurora immár állapotos feleségként a sármos Ventura szeretője lesz. Kettejük románca több áldozatot is megkövetel, mint egy-két összetört szívet. Ez egy olyan szerelem, amelynek nem lehet jó vége.

Noha a sztori nem tűnhet akkora nagy dobásnak, az apró részletek, a forgatókönyv rafináltsága, a hol humoros-ironikus, hol szívszorongató epizódok váltakozása, és maga a kivitelezés leköti annyira a nézőt, hogy a két óra alatt nem kell ötpercenként az óráját lesse, mikor is lesz vége ennek a lassúcska, szomorkás melodrámának. A titok abban rejlik, hogy teljesen át kell adjuk magunkat a szereplőknek, kell hagyni, hogy az ő világuknak elvei és szabályai érvényesüljenek. Amikor ez megtörtént, és elkezdünk figyelni, megfogalmazódik bennünk, hogy mennyire összetett és sokrétű az emberi boldogság vagy éppen a magány. Meghatóan szép film. (kb)

Vetítik még: június 9., szombat, Victoria/Győzelem mozi, 23:00.