Hunter S. Thompson gonzó-írásai látszólag nem filmre valóak, azonban páran (szó szerint páran) megpróbálkoztak az adaptálással. A harmadik film, a Rumnapló kitűnően illeszkedik a sorba: színes, hóbortos, több, mint nézhető.
A kultikus gonzó-újságíró szövegeiből készült legelső film az 1980-as Ahol a bölény dübörög volt, amelyben Bill Murray zseniálisan alakította magát Thompsont, és (részben) a stúdióval való obligát cirkuszok miatt nem ütött akkorát a kasszáknál. A kritikusok sem szerették túlságosan, pedig kitűnően hozza Thompson sztorizós, alkohol- és kábszergőzös hangulatát. A második a 18 évvel későbbi Félelem és reszketés Las Vegasban, amelyben a felismerhetetlenül átalakult Johnny Depp és Benicio Del Toro dülöngél végig a címbéli kaszinóparadicsomban. Terry Gilliam rendezése már sokkal inkább kultstátuszt öltött, valószínűleg erre próbáltak hajazni azzal, hogy 13 évvel később ismét Deppet ültették az égővörös kabrió kormánya mögé – a forgatókönyvíró-rendező pedig a Thompson-filmekhez hasonlóan ritkán jelentkező Bruce Robinson lett.
1960-at írunk. Paul Kemp (ne tévesszen meg senkit az álnév, valójából Thompsonról van szó) egy (fogadjunk, kitaláljátok) újságíró, aki megcsömöröl a kontinenstől és Puerto Ricóba megy szerencsét próbálni. Ott belezúg egyrészt egy Chenault nevű gyönyörű szőkébe (Amber Heard), másrészt a rumivásba mint tevékenységbe. Utóbbit mesteri szinten űzi, de bármilyen ügyes, nála is hatalmasabb a Moburg nevű idült újságíró/alkoholista, aki véletlenszerű időközönként Hitler-lemezeket hallgat. Kemp hamar összebarátkozik a Sala nevű fotóssal, akivel később kakasviadalokon kívül még más kalandokon is keresztülmennek. „Hősünket” megpróbálják belekeverni valami gyanús ingatlanbizniszbe, de (talán inkább balfékségből, mint becsületességből) lemond a pénzről és az „igazság” mellett áll ki.
Johnny Depp rég volt ilyen jó. Faarcú, részeg és cinikus, mint egy értelmiségi Sparrow kapitány. Úgy téblábol végig a sztorin, mint aki tényleg csak szemtanúja (mint egy újságíró) az egésznek, nem alakítója. Leginkább reagál, aztán mint egy hangosfilmes Buster Keaton, valahogyan mindig talpra esik. Csak a legvégén lesz belőle igazán aktív, cselekvő főhős, de addigra eltűnnek a nyomdagépek, így aztán meg kell elégednie egy yacht ellopásával. A többi színész is hozza a formáját, de külön ki kell emelni a szimpatikus Michael Rispolit (Sala) és a gyönyörű Amber Heardöt. Előbbi rekedtes hangjával az a csetlő-botló, jóindulatú barát, akiből mindenkinek elférne egy a tarsolyában, utóbbi pedig az a fajta femme fatale, akiből egy is sok, amúgy pedig egy sikeresen lezáratlan szerelmi szál tulajdonosa.
A kritikusok valószínűleg ugyanazt fogják felhozni a film rovására, mint a többi Thompson-adaptációnak: túl rapszodikus, epizodikus, eklektikus, túl sokféle akar lenni. Pedig éppen ebben rejtőzik bája. Ahogyan Thompson (újság)íróként a stílus uralmát hirdette a tények felett, a filmkészítők a hangulatot és a sztorizós jelleget tartották fontosabbnak, nem a klasszikus dramaturgiát vagy a (már előre utálom a következő szót) „mondanivalót”. Pedig a film igenis szól valamiről: megelevenedik általa a hatvanas évek Puerto Ricójának forrongó világa, a kizsákmányolásra épülő kapitalizmus térhódítása – de nem pátosszal, hanem humorral. És sok-sok piával. És igen, sokkal jobban hasonlít egy hatalmas, kocsmai történetmesélgetős estére, mint bármi egyébre, amit megszoktunk Hollywoodtól mostanában.
A film amúgy tényleg eklektikus: sírva röhögős blődlitől kezdve akasztófahumoron és politizáláson keresztül a romantikáig és a szürrealizmusig minden megvan benne, mégsem esik szét. Pont az tartja össze, amitől az összes forgatókönyvíró-tankönyv óvva int: a felhőtlen sztorizgatás öröme. Még egy Hunter S. Thompson-adaptációt rendel, jéggel!
