Nem tudom, mennyire merjem általánosítani a filmszemle sajtóvetítésének közönségreakcióit, mindenesetre nagyon pontosan hitelesítették a saját hangulatváltozásaimat a film előrehaladtával kapcsolatban. Hálásan hálátlan, kíméletlenül őszinte közönség gyűlt be a terembe és mint megannyi metronóm, folyamatosan mérték a film ritmusát: nekik tartozom tehát hálával, hogy a film kritikáját helyettem meg is fogalmazták, így nekem nem maradt más dolgom, csak leírni.

Az első félórában (igen, pontosan tudom, mert akkor néztem rá először az órámra) mindenki meglehetős gyomorideggel lapult a székében. Egyetlen pisszenést, köhögést nem lehetett hallani, mintha magasfeszültséget vezettek volna a nézőtérbe. Roppant izgalmas, átgondolt, egységes és bivalyerős a film felvezetése: Margó (Ónodi Eszter), a film egyik főszereplője a határozott, dolgozó nő prototípusaként toppan elénk, könyörtelennek mutatkozik egyik beosztottjával, aki gyerekére hivatkozva elkésik munkahelyéről. Abban a pillanatban csörög a telefonja: a fia eltűnt az iskolából, és a rendőrség is érdeklődik a gyerek után. Az anya elindul a gyerek keresésére, s folyamatosan kibontakozik végtelen törékenysége és kiszolgáltatottsága – természetesen azért, mert anya.

Közben még két másik szál is elindul a filmben. Egy idegileg lestrapált mentőorvos a következő szál főalakja, aki valamiért nem alszik, éjjel-nappal a kórház(á)ban van, láthatóan hatalmas terhet cipel a lelkén, amit állapotos felesége sem tud enyhíteni. Végül egy másik anyuka, Alma (Bartsch Kata) története mesélődik el, aki észreveszi, hogy kislányát egy szellemszerű ismeretlen környékezgeti. Gyermeke először a titokzatos idegentől egy naptárt kap, amiben egy szám be van karikázva. Alma elindul a titok(zatos) után...

Ettől a pillanattól azonban nem vagyok hajlandó semmilyen új információt elárulni, mert folyamatosan és végeérhetetlenül minden jelenetben újabb és újabb titkok hámozódnak le, amiket jó, ha a maga idejében tud meg a néző. Talán annyit még elárulhatok, hogy a három szál alig észrevehetően elkezd egymásba folyni, s aki nagyon nagyon szemfülesen figyeli a történéseket (és megéri odafigyelni), az hamar rájön (az a félóra bőven elég is), hogy a három szálban rengeteg a közös nevező, és innen könnyű kikövetkeztetni mindenféle a szörnyűséget. Ezután ugyan egy picit mintha elbizonytalanodna a történetvezetés (a közönség részéről köhécselések, fészkelődés, már-már suttogások tapasztalhatók), de rögtön következnek a morbidba átmenő, explicitebb és gyomorforgatóbb jelenetek. Ilyen például a film talán legdurvább jelenete, amikor említett mentőorvos „szíjat hasít” a főgonosz hátából. A közönség idősebb korosztálya azonnal elkezdett öklendezni, szerintem az egyik néni a hányásig is eljutott, amin aztán jól mulatott a fiatalabb, moziedzettebb réteg.

Sajnos ez a jelenet aztán el lett pazarolva, s ezáltal kissé maga a film is. Noha Dyga Zsombor a film végén azt (sajtó)nyilatkozta, hogy az Utolér egy suspense-dráma, s talán ez a műfajmegnevezés igaz is lenne a film első részére, de később éppen a suspense-t kezdik rosszul adagolni, hosszúra nyúlik, a párhuzamos szálak pedig egy ideig nemhogy erősítenék egymást, hanem a hasonló helyzetek, jelenetek éppenséggel hígítják az érdeklődést. Párhuzamosan majdnem ugyanaz a fogócska zajlik, még az aláfestőzene is ugyanaz, s emiatt nem véletlen, hogy a közönség soraiból valaki hangosan horkolni kezdett. A műfajmegnevezésről még csak annyit, hogy az igazság az a film egészét tekintve, hogy ez egy kutyahűséggel betartott műfajfilm, egy „egy-az-egyben” thriller, annak minden konvenciójával, a rosszakkal is.

Ki kell emelnem a vágást (Czakó Judit, aki Dyga többi filmjét is vágta): pattanásig feszes, ügyesen adagol, pontosan építi fel az összefüggéseket; valamint a forgatókönyvet (Lovas Balázs), amelynek legnagyobb érdeme, hogy mer bonyolódni, és mégsem veszíti el egy pillanatig sem a fonalat. Minden hibája ellenére az Utolér egy élvezhető, átlagon felüli magyar film, Dygának ez a negyedik (Tesó, Kész cirkusz, Köntörfalak), s ahogy a rendező is megfogalmazta, ebben van a legtöbb, legnagyobb munkája, ami meg is látszik a film minden „négyzetméterén” (kockáján). Az Utolér egy újabb lépés a magyar film műfajosodása irányába: nem fogja senki életét megváltoztatni, de szórakoztat, s ezért már valószínűleg megéri.