„Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy hobbit.” Amikor Tolkien egy dolgozat hátuljára leírta az azóta világhírű, A hobbit című regénye első mondatát, sejtelme sem volt arról, hogy a gyerekeit szórakoztató mese végül milyen döntő hatást gyakorol a 20. századi fantasztikus irodalom és filmek egy vitatott szubzsánerére, a fantasyre.
Míg egyes irodalmárok megkérdőjelezik, hogy a fantasy műfajkategóriaként egyáltalán használható-e, hiszen szerintük túlságosan homályos és pontatlan; mások kifejezetten hangsúlyozzák, hogy Tolkien a saját szövegeivel egy, a 19. század második felében William Morrisszal, Eric Rucker Eddisonnal és Lord Dunsanyvel induló áramlathoz „csatlakozott”, ami a 20. századra teljes irodalmi, képzőművészeti és iparművészeti stílussá nőtte ki magát. A filmben a fantasy határterületei összemosódnak a horrorral, a science fictionnel, a kaland- és a mesefilmmel. Mindkét művészeti ágban meghatározhatóak az olyan alapvető ismertető jegyek, amelyek támpontok lehetnek a fantasy leírásánál. Így például a gyerekkorból már kilépett közönség mozgatórugó erejű nosztalgiája vagy a másodlagos világ mint helyszín, ami gyakran a mitikus múltba helyezhető, illetve abból merít. A fantasy tipikus szereplői emberfeletti képességgel megáldott vagy megvert, idealizált hősök, akiknek – mint az abszolút Jó megtestesítőinek vagy képviselőinek – a világukat fenyegető abszolút Gonosszal kell szembeszállniuk. Fantasztikus, már-már beavatási rítushoz hasonló kalandjaik sora alkalmat ad arra is, hogy az alkotók bemutassák az általuk kitalált világot.
A hobbit (1937) a fenti vonalon haladva még gyerekkönyvként került a boltokba, de már megjelenésének évében akkora sikert aratott, hogy az Allen & Ulwin Kiadó folytatást kért Tolkientól. Az író eleinte A szilmarilok című mitologikus művét szerette volna nyomdába küldeni, amitől viszont kiadója elzárkózott. Hosszas vitákat és kölcsönös kilincselést követően végül 1954-ben megjelent A Gyűrűk Ura első két kötete (A Gyűrű Szövetsége és A két torony), majd 1955-ben a harmadik is, A király visszatér címen. Tolkien tizenkét évig dolgozott a regényen, amely aztán egy csapásra híressé és hírhedtté tette nevét az olvasók és a kritikusok számára. A világsikert azután az amerikai Ace Books kalózkiadása hozta meg, amellyel egyidőben – az akkori egyetemisták körében – megindult a máig tartó Tolkien-kultusz is. A könyv nem kerülte el a filmesek figyelmét sem, akik már 1957 végén jelentkeztek egy rajzfilm ötletével. M. G. Zimmerman forgatókönyve azonban olyan pongyolán kezelte az eredeti szöveget, hogy Tolkien végül nem egyezett bele az adaptációba. A megfilmesítés jogait azonban 1958-ban végül mégis eladta, és később ahhoz a Saul Zaentzhez kerültek, akinek Tolkien Entertainment nevű leányvállalata máig is birtokolja őket. Zaentz közvetítésével készült el a Ralph Bakshi rendezte rajzfilm 1978-ban, amely az első két könyv eseményeit sűríti; pénzhiány miatt azonban a történetet a Helm-szurdok csatája után lezárták. Ehhez a feldolgozáshoz kapcsolódik még két produkció, amelyet az A. Rankin J.– Bass rendezőpáros jegyez. Ők 1977-ben A hobbit, 1978-ban A király visszatér animációs adaptációit készítették el. Egy újabb évtizeddel később Peter Jackson kopogtatott Zaentznél, akkor még a Miramax céggel a háta mögött. Kiderült azonban, hogy a stúdió megváltoztatta eredeti elképzelését, és már nem kettő, hanem egy filmben képzelik el A Gyűrűk Urát. Jackson ekkor megszakította a tárgyalásokat, és a New Line Cinemával állapodott meg. A három évig tartó forgatást követően 2001 decemberében mutatták be a trilógia első részét, majd egy-egy év múlva a következőket. A cég marketingstratégiája vagy Jackson rajongása (vagy mindkettő) miatt a Warner pedig a normál VHS/DVD-kiadásokat követően a filmek bővített verzióit is piacra dobta. Ezekben olyan jelenetek szerepeltek – helyenként újra is rendezve az eredeti sorrendet –, amelyeket a mozifilmből ki kellett hagyni. Ezeket figyelembe véve A Gyűrűk Ura filmváltozata több mint tizenegy óra hosszú.
A feldolgozások folytonosságát nemcsak a producer Zaentz személye jelenti, hanem olyan koncepcionális megoldások is, mint a cselekményszervezés vagy egyes beállítások. Már A Gyűrű Szövetségében láthatóak voltak olyan elemek, amelyek a ’78-as rajzfilmhez kötik. Itt lép közbe a fantasyirányzat egyik jellemző vonása, hogy az irodalom, az ipar- és a képzőművészet társművészetekként összedolgozik, s ez most, a filmek elkészültekor érte el egyik reprezentatív csúcspontját. Érdemes ugyanis megfigyelni, hogy amint Jackson nemcsak felhasználta a korábbi Tolkien-illusztrációkat a látványvilághoz és a beállításokban, hanem fel is kérte a két híres Tolkien-festőt, John Howe-t és Alan Leet, hogy működjenek közre a forgatások során; úgy egyes jeleneteket szinte teljes egészében a rajzfilmhez hasonlóan snittelt fel (ld. például a hobbitok első találkozását a gyűrűlidérccel). Hasonló a két feldolgozásban, hogy a rendezők körülbelül azonos kalandokat és karaktereket rostáltak ki a cselekményből, pl. az Öregerdőt és Bombadil Tomát, a Sírbuckákat, Glorfindelt vagy a lórieni ajándékozást. (Igaz, ez utóbbi szerepel a film bővített verziójában, de ehelyütt a moziváltozatról esik több szó.)
A rajzfilmet nézve a fentieken és a befejezetlenségen túl rögtön szembe tűnik az egyenetlen stílus és színvonal. Ez az ambivalencia már a kezdő képsoroknál megjelenik, ott azonban még inkább jó ötlet. A prológusban ugyanis a Gyűrű készítésének és megtalálásának története árnyjáték formájában látható, amelyre aztán egyre több rajzolt figura is kerül. A regény tulajdonképpeni cselekménye pedig aztán egészen sokáig rajzfilm formájában pereg, amikor Móriában az orkok tömege mint furcsa, szinte árnyszerű figura rohanja meg a hősöket. A szörnyeknek pedig a színezése és a mozgása is más. Ezek a Max Fleischer-féle rotoszkópos jelenetek úgy készültek, hogy az élő szereplők árnyékát vették fel, és utána ehhez a filmanyaghoz rajzolták a többi alakot. A technika, bár izgalmas lehetőségeket rejt, a „bűbájos hobbitkákkal” szembeállítva nemcsak az animációk eltérő jellegénél, de mivel egyre gyakrabban és hosszasabban váltják fel a rajzolt képeket, időtartamuknál fogva is egyre több törést okoznak. A rajzfilm időkezelése egyébként is problémás, hiszen többször indokolatlanul sűrít össze vagy nyújt meg egyes jeleneteket. Az eredeti szöveghez képest érthetetlen koncepciójú változtatások is akadnak, mint például a gyűrűlidércek külseje, akik Bakshi verziójában előbb sánta, zombikra emlékeztető lények, majd mikor a Frodót ért támadás után alakot váltanak (de miért is?), már leginkább a Csillagok háborúja buckalakóira emlékeztetnek. A gyerekközönség vagy a sűrítés lehet az oka annak, hogy a rajzfilm Aragornt teljesen impotenssé teszi, mikor Arwent egyszerűen kihúzza a történetből, és az Éowyn-szállal sem foglalkozik. (A kétféle feldolgozás így mindenképpen két végletet jelent, mikor Jacksonnál a hangsúlyozott szerelmi háromszög szabályos, szenvedéssel teli drámává alakul. Tolkien maga szemérmesen és finoman ábrázolja a hős kapcsolatát Arwennel, és egészen korán egyértelművé teszi, hogy a kósza visszautasítja Éowyn szerelmét.)
Mint ismeretes, a fantasyműfajú filmek a nyolcvanas évek elején váltak két elkülöníthető csoportra, melyekben az egyiket a testépítő harcosok és a Boris Vallejo-ihlette képi világ jellemzi (Conan, a barbár, Vadak Ura), míg a másik sokkal líraibb, epikusabb hangvételű (Sárkányölő, Legenda). A kilencvenes években a műfaj aztán gyakorlatilag teljesen kiszorult a mozikból, dacára az egyre több lehetőséget kínáló digitális technika előretörésének. Ebbe az űrbe robbant be Jackson a maga Tolkien-adaptációjával, és hangos sikerrel rehabilitálta a műfajt. A Gyűrűk Ura filmtrilógia már széles közönséget céloz meg mind korosztály, mind érdeklődés tekintetében, mindezt pedig úgy sikerül elérnie, hogy közben eleget tesz mind a sikerfilmgyárosok elvárásainak, mind a fantasy dramaturgiai követelményeinek.
A középpontban a Jó (Frodó) és a Gonosz (Szauron) harca áll, ahol mindkét oldalt szövetségesek támogatják. A film erénye, hogy nemcsak a főhős, hanem az előbbi mellékszereplők jellemfejlődését is bemutatja, azaz többszörösen is érvényesül a beavatódás rítusa. A másodlagos világ hiteles és aprólékos ábrázolása talán a legfontosabb szempont, amelyet az első két film gyönyörűen teljesít is, és éppen ezért olyan fájó, ahogy a harmadikat elönti a CGI-látvány. Ebben a világban, Középföldén, különféle fajok és kultúrák élnek és harcolnak, és a történet meghatározhatatlan időpontú jelenéhez képest is ősibb korok emlékei veszik őket körül. Még Tolkien nagy erénye volt, hogy a mágiát, ami a fantasy talán egyik legfontosabb hozzávalója, nem emelte ki, hanem hagyta, hogy természetes és szerves része legyen mitológiájának. Szerencse, hogy a mágusok harcát leszámítva (A Gyűrű Szövetsége) Jackson hű marad ehhez a szemérmességhez. Amiben viszont a film értelmezése tovább lép a regénynél, az éppen egy domináns varázstárgy, azaz maga az Egy Gyűrű jelenléte és szerepe a történetben.
Sokan, sok helyen megírták már, hogy Tolkien milyen germán, kelta, finn stb. mítoszokból építkezett, a Nibelungok története azonban mindenképpen központi helyen áll. Érdekes evolúció, ahogy a végzetet hozó ékszer szerepe, hatalma növekszik: az Eddában még egy, a gazdája kincsét megszaporító, utólag elátkozott varázstárgy; Wagnernél Alberich, a törpe, készítője is a gyűrűnek, amely az operában egyértelműen gonosz tárgy: világhatalmat jelent, de meg is rontja azokat, akik használják – Tolkien pedig már egyenesen a Gonosz egyik megtestesüléseként állja be. Abszolút horcrux, hiszen mikor kovácsolta, Szauron beléöntötte minden hatalmát és erejét – elpusztítani is csak a Gyűrűvel együtt lehet. Jackson filmje ezek után annyira felnagyítja a Gyűrű súlyát, hogy ennek alárendelve jellemeket és eseményeket változtat meg. Bár a Gyűrűt csak a Sötét Úr használhatja, és az hozzá is akar visszajutni, sorra megkísérti szinte valamennyi hőst. (Érdekes, hogy Samut eleinte nem, csak akkor, mikor az események hőssé formálják őt magát is, Mordorban.) A regényben Aragornnal meg sem próbálkozik, míg a filmben a kósza éppen azért engedi útjára Frodót, mert fél, hogy esetleg nem tud majd ellenállni az ékszer kísértésének. Ugyanígy Faramir, aki Tolkien szerint jellemében inkább a tündékre hasonlít, illetve Aragorn őseire, a filmben apja rosszindulatától terhelt, bátyja, Boromir árnyékában élő frusztrált, szinte gyenge figura, aki a gyűrűt és Frodót éppen azért küldené a helytartóhoz, hogy megfelelési kényszerének engedelmeskedjék. Igaz, így nyílik alkalma a fejlődésre, hiszen azzal, hogy a hobbitot elereszti, legyőzi félelmeit, és a többiekkel egyenértékű hőssé válik. Ezek mellett pedig már érdemtelen apróság, ahogy Frodó szinte minden jelenetben a Gyűrűvel foglalkozik. A Gyűrűtől független érdekesség, hogy Szarumán alakja szintén a rendezők áldozatává válik mindkét feldolgozásban. Míg ugyanis Bakshinál, bár „Fehér” létére bordó köpenyben pompázik, a varázsló mégiscsak magának akarja a Gyűrűt, mint a regényben, és így válik árulóvá. Jacksonnál éppen ellenkezőleg, Szarumán behódol Szauronnak, és emiatt hátráltatja a Szövetséget.
A fentiek után látható, hogy a filmtrilógia egyfelől a sikerfilmek színvonalára emelte a fantasyt, amikor három díjátadón összesen 17 Oscart gyűjtött, másfelől a technikai megoldásokkal, leginkább Gollam figurájával betetőzte azt a digitális átalakulást, amely a filmben a kilencvenes években kezdődött. Ezek alapján akár azt is elmondhatjuk, hogy Tolkien még a technikára is jótékonyan hatott.
Az író mitológiája tehát a fantasy szerves és termékeny alapját képezi, és nemcsak az irodalomban! A már emlegetett, „líraibb” filmes vonal ugyanis nagyon sokat köszönhet neki. Közvetve az olyan, a fantasyszövegekből átvett sztereotípiákat, amelyeket Tolkientől származtatnak, mint például a törpök állandó fegyvereként megjelenő csatabárd/fejsze (Conan, a barbár), vagy a Tolkien előtt mitikus szövegekben kevéssé ismert jelentőségű pók(asszony) (Támadás a Krul bolygó ellen). Sokkal direktebb azonban a hatás, ha Ron Howard Fűzfáját vagy George Lucas Csillagok háborúja című filmjét nézzük. Előbbinél tételesen felsorolhatóak a Tolkientől való elemek, a karakterektől kezdve az eseményekig. (Ld. a világot megmentő főhős a lenézett és elszigetelt aprónépből való, akik akár félszerzetek is lehetnének.) Utóbbinál pedig a rendező több interjúban maga mondta el, mennyire hatott rá A Gyűrűk Ura, amikor elkészítette a maga (első) trilógiáját.
Minthogy azonban a fantasyirodalom Tolkien sikere hatására virágzott fel és erősödött meg, a filmek pedig ebből az irodalmi hagyományból táplálkoznak, talán nem erős túlzás azt állítani, hogy a mai fantasyfilm is azokban a percekben előlegeződött meg, mikor az a bizonyos mondat a dolgozat javítása közben megszületett.
