Rendezők, producerek és filmszakos hallgatók lepték el a Vallásszabadság Házát 2026. október 10-én délelőtt: a 26. Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemle szakmai programjai között megszervezett, Újratervezés című kerekasztalon a magyarországi filmtámogatási rendszerről és a határon túli filmesek helyzetéről is szó esett.
A magyar filmfinanszírozás megújítása és az NFI jövője
A program első részében Zágoni Bálint, a Filmtett Egyesület elnöke, fesztiválszervező beszélgetett Ugrin Juliannával, a Nemzeti Filmintézet (NFI) ideiglenes igazgatóságának elnökével a magyar filmfinanszírozás átalakításának lehetőségeiről, az intézmény előtt álló feladatokról és a filmszakma jövőjét érintő kérdésekről. Ugrin, aki producerként másfél évtizede vezeti az Eclipse Filmet, számos dokumentumfilm létrejötténél bábáskodott, és a Magyar Dokumentumfilmesek Egyesületének (MADOKE) alapító elnöke is volt, felidézte, hogy a finanszírozási rendszer megújításának igénye már jóval a jelenlegi változások előtt megfogalmazódott: a MADOKE 2025 novemberében javaslatcsomagot dolgozott ki a dokumentumfilmek támogatásának reformjára, aminek szakmai alapját saját doktori munkája adta. A javaslatcsomag elkészítésekor még nem lehetett biztosra venni a politikai változásokat, a kezdeményezők mégis fontosnak tartották, hogy szakmai ügyként fogalmazzák meg és tegyék le az asztalra elképzeléseiket. Az anyagot először a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon mutatták be.
A választásokat követően elindult a Filmreform kezdeményezés, amelyben 39 szakmai szervezet vett részt, azzal a céllal, hogy a magyar filmszakma egészére kiterjedő javaslatcsomag szülessen. Az egyes szervezetek saját dokumentumaiból végül egy átfogó, a különböző szakmai álláspontokat egyaránt bemutató white paper állt össze. A dokumentum nem minden kérdésben épül konszenzusra – hangsúlyozta Ugrin, a szervezetek eltérő érdekei és elképzelései ugyanis nem minden esetben voltak összeegyeztethetők, de a white paper értéke éppen abban rejlik, hogy a különböző álláspontokat is láthatóvá teszi, és hozzáférhetővé teszi az egyes szervezetek részletes javaslatait. A dokumentum sajtónyilvánosságával kapcsolatban óvatosak, hiszen egyes részletei eredeti összefüggéseikből kiragadva félreértésekhez vezethetnek.
A beszélgetésből kirajzolódó reformelképzelések közös eleme, miszerint a magyar filmfinanszírozásnak egyszerre kell kiszámíthatóbbá, szakmaibbá és sokszínűbbé válnia. Az egyik központi téma az NFI, a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) és a közmédia, ezen belül az MTVA szerepének újragondolása volt. Ugrin szerint a három intézmény eltérő költségvetési lehetőségekkel működik, ezért a támogatási rendszer megújításakor világosan meg kell határozni a feladataikat és az egymáshoz való viszonyukat. Kiemelte, hogy az NFI 2026-os költségvetése a 2023-as összegnek körülbelül a felére csökkent, a következő év pénzügyi kerete pedig a beszélgetés időpontjában még nem is volt ismert. Ugrin elképzelése szerint az NFI támogatási rendszerét nem elsősorban a televíziós és mozifilmes kategóriák mentén, hanem inkább műfajok szerint lenne érdemes kialakítani, a közmédia feladata pedig az lenne, hogy saját eszközeivel kiegészítse ezeket a támogatásokat. Ennek kapcsán felidézte a commissioning editor rendszer bevezetésének korábbi tervét is, amely szerinte tovább nem halogatható. Egy ilyen modellben a közmédia nem pusztán utólagos bemutatási felületet biztosítana, hanem részt vállalna a művek létrehozásának támogatásában is.
Quo vadis, NFI?
Felmerült az NFI vezetésének jövője is a beszélgetésen, kiderült, hogy október végéig meg is születhet a végleges döntés. Ugrin szerint a bizonytalan, átmeneti helyzet feszültséget okoz a filmszakmában, ezért az új vezető mielőbbi kinevezése elengedhetetlen a kiszámítható működéshez. Az ideiglenes igazgatósági elnök az NFI működésének alapjait összességében egyébként megfelelőnek tartja, szerinte nem a teljes rendszer lecserélésére, hanem annak finomhangolására van szükség, a legfontosabb feladatnak a szakmai szempontok megerősítését nevezte. Az ideiglenes döntőbizottság munkáját ebből a szempontból biztatónak látja, többek között azért, mert olyan fesztiválok is támogatáshoz jutottak (pl. a nemsokára kezdődő BIFF), amelyek korábban nem részesültek ilyen lehetőségben.
Az intézmény működésében szerinte nagyobb hangsúlyt kellene kapnia a közhasznú feladatoknak a bevétel maximalizálásával szemben. Emellett csökkenteni kellene az adminisztratív terheket a filmgyártók és az NFI oldalán egyaránt. A rendszer végső célja az, hogy a filmintézet valódi partnerként működjön együtt az alkotókkal, és a tehetséges magyar filmesek megfelelő szakmai és pénzügyi feltételek között valósíthassák meg projektjeiket. Külön szó esett az Inkubátor Programról, amely több pályakezdő rendező számára teremtett lehetőséget első filmje elkészítésére. Ugrin szerint a program korábbi működése körül kialakult problémák egyik oka az volt, hogy a döntési folyamatban utólag felülbírálták a szakmai zsűri és a közönség döntését. Meglátása szerint az ilyen beavatkozás nem indokolt, ha a döntést az erre kijelölt szakmai testület hozta meg. A program továbbfejlesztésének egyik lehetséges iránya, hogy a rendezők és forgatókönyvírók mellett a fiatal producerek is mentorálást kapjanak, így pályakezdő rendező-producer párosok jelentkezhetnének, ami a projektek szakmai és gyártási megalapozottságát egyaránt erősíthetné. [A beszélgetés után nem sokkal derült ki, hogy a korábban sikeresen pályázó, de támogatást már nem kapó inkubátorosok most ismét jelentkezhetnek finanszírozásért – szerk.] Az elképzelések szerint a filmintézetnek nem pusztán finanszírozóként, hanem partnerként kellene jelen lennie a filmek létrehozásában. Ez olyan együttműködést feltételez, amelyben az intézmény támogatja a szakmailag megalapozott kezdeményezéseket, teret ad a tehetségeknek, és a döntések során figyelembe veszi a filmek műfaji, művészi és közönségszempontjait is.
Szempontrendszerváltás
A szelektív támogatási rendszer mellett Ugrin egy normatív szempontrendszer kialakításának lehetőségét is felvetette. Ebben az alkotók korábbi filmjeinek művészi és közönségsikere is megjelenhetne, legalább a pályázatok értékelésére szolgáló pontrendszer részeként. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy ez érzékeny kérdés, hiszen az elmúlt években számos tehetséges alkotó nem is jutott támogatáshoz, a lehetséges modell kialakítása ezért körültekintő mérlegelést igényel. A kisfilmek, kísérleti filmek és immerzív alkotások támogatását említve Ugrin a pályázatok mielőbbi újranyitását nevezte elsődleges célnak. A rendelkezésre álló források azonban nem teszik lehetővé, hogy minden terület számára egyszerre új támogatási lehetőségeket hirdessenek. A következő évi költségvetés ismeretében, a források beérkezését követően, várhatóan 2027 tavaszára nyílhat lehetőség a nagyobb pályázatok meghirdetésére. Ebben az átmeneti időszakban a legfontosabb feladat a pénzügyi bizonytalanság kezelése, a teljes leállás elkerülése, így elsőként a korábban benyújtott, de még el nem bírált pályázatokról kell dönteni – a támogatási döntések elhúzódása nemcsak az egyes projektek megvalósítását, hanem a szakmai műhelyek fennmaradását is veszélyezteti.
A kerekasztal első részének tanulsága, hogy a magyar filmfinanszírozás megújítása nem egyetlen intézkedésen múlik. A szakmai bizalom helyreállítása, a kiszámítható finanszírozás, a közmédia szerepének tisztázása és a különböző műfajok támogatásának újragondolása egymással összefüggő feladatok. A reform eredményességét végső soron az mutatja majd meg, hogy a magyar alkotók szélesebb köre jut-e lehetőséghez, és a filmek a korábbinál átláthatóbb, szakmailag megalapozottabb rendszerben készülhetnek-e el.
A határon túli magyar filmkészítés jövője
A kerekasztal-beszélgetés második részére alaposan kibővült a résztvevők köre: Zágoni Bálint moderálásával Ugrin Julianna, Felméri Cecília, Lakatos Róbert, Podhradská Lea, K. Kovács Ákos, Visky Ábel, Xantus Gábor, Maksay Ágnes, valamint Deák Dániel, a Friss Hús fesztiváligazgatója vitatták meg a határon túli magyar filmesek helyzetét. A beszélgetés központi kérdése az volt, hogy a magyarországi támogatásokhoz való hozzáférés milyen lehetőségeket és nehézségeket jelent az erdélyi, felvidéki és vajdasági alkotók számára, illetve milyen feltételekkel lehetne hosszú távon életképes filmes műhelyeket létrehozni a régióban. A résztvevők tapasztalatai alapján a határon túli helyzet egyszerre jelenthet előnyt és hátrányt: egyes alkotók sikeresen jutottak támogatáshoz több országban is, mások azonban nehezen tudnak érvényesülni akár a helyi, akár a magyarországi rendszerben. A magyarországi pályázatokhoz jellemzően magyarországi produkciós partnerre van szükség, miközben a környező országok támogatási rendszerei nem biztosítanak automatikusan lehetőséget a kisebbségi alkotóknak.
Felméri Cecília saját példáján keresztül mutatta be a koprodukcióban rejlő lehetőségeket: Spirál című filmje a korábbi filmalap támogatásával készült, Muhi András producer közreműködésével, és a projekt romániai támogatást, valamint Eurimages-forrást is kapott, ami lehetővé tette, hogy több finanszírozási rendszerhez kapcsolódjanak. A tapasztalat ugyanakkor azt is jelzi, hogy az ilyen együttműködések kialakítása jelentős kapcsolatrendszert és gyártási tapasztalatot igényel.
Erdély: képzés van, helyben maradási lehetőség kevés
Lakatos Róbert (Ki kutyája vagyok én?), aki nemcsak rendezőként és producerként, hanem oktatóként is rálát a helyzetre, arra hívta fel a figyelmet, hogy ugyan Erdélyben több mint húsz éve folyik magyar nyelvű filmes képzés, ennek ellenére a végzett fiatalok jelentős része nem talál megfelelő szakmai lehetőséget Erdélyben, ezért vagy Budapestre költözik, vagy más, a filmiparhoz csak részlegesen kapcsolódó munkát vállal. Akik helyben maradnak, gyakran csak oktatóként tudnak elhelyezkedni, miközben a helyi filmgyártásban nehéz stabil megélhetést találni. Lakatos szerint a probléma nem kizárólag a magyar kisebbségi alkotókat érinti: tapasztalatai alapján román produkciós cégek számára is nehéz hozzáférni a román filmalap, a Centrul Național al Cinematografiei (CNC) támogatásaihoz. A koprodukciós modell ugyanakkor működőképes lehet, ha egy erdélyi alkotó egy magyarországi és egy romániai producerrel együttműködve pályázik. A rendszer azonban különösen a fiatal filmesek számára nehezen hozzáférhető, hiszen a megfelelő partnerek megtalálása és a nemzetközi gyártási együttműködés megszervezése komoly feladat. Lakatos a finanszírozási rendszer értékelési szempontjait is problémásnak tartotta: mivel Romániában a filmterv „értéke” 60%-ot nyom a latban, a rendező szakmai minősítése 20-at, a produceré pedig további 20-at, ez a gyakorlat hátrányos lehet a pályakezdő rendezők számára, mivel a producereknek kevésbé áll érdekükben olyan alkotókkal pályázni, akik még nem rendelkeznek referenciákkal.
Visky Ábel (Mesék a zárkából) a saját pályáját hozta fel példaként arra, hogy milyen fontos szerepe lehet a budapesti szakmai közegbe való bekerülésnek: a Sapientia elvégzése után Budapestre költözött, és a Színház- és Filmművészeti Egyetemen folytatta tanulmányait. Diplomafilmjének köszönhetően figyelt fel rá a Proton Cinema, az Inkubátor Program pedig további lehetőséget nyitott számára a magyar filmgyártásban. Tanárként ugyanakkor azt tapasztalja, hogy a fiatalok számára a szakmai előrelépés sokszor azt jelenti, hogy elhagyják Kolozsvárt, és Budapesten vagy Bukarestben próbálnak szerencsét. Szerinte fontos lenne olyan helyi szakmai hálózatot kialakítani, amely lehetővé teszi, hogy a fiatal alkotók Erdélyben maradva is dolgozhassanak.
Xantus Gábor, aki 1989 után részt vett a rádiózás és televíziózás újraindításában, majd saját stúdiót alapított, a helyi infrastruktúra jelentőségét hangsúlyozta. Lokálpatriótaként mindig Erdélyben képzelte el szakmai jövőjét, és stúdiója azóta is működik. Tapasztalatai szerint a korábbi erdélyi filmes műhelyek működését erősen befolyásolta az anyaországi támogatásoktól való függés, és a pályázatok elbírálásában nem mindig a szakmai szempontok érvényesültek elsődlegesen.
Felvidék és Vajdaság: eltérő lehetőségek, hasonló nehézségek
Podhradská Lea (Apám lánya) a szlovákiai magyar filmesek helyzetéről beszélt. Saját pályáját szerencsésnek tartja, mivel az Inkubátor Program révén lehetőséget kapott filmje elkészítésére. Szlovákiában a Kult Minor nevű támogatási rendszer is elérhető a határon túli pályázók számára, ám a konstrukció szabályait nem tartja kellően egyértelműnek. Elmondása szerint a támogatás felhasználására rövid, egyéves határidő vonatkozik, miközben nem teljesen világos, pontosan kik és milyen feltételekkel pályázhatnak.
K. Kovács Ákos (Extázis Uncut) a vajdasági helyzetet ismertette. A térségben létezik filmgyártási tevékenység, de nincs megfelelő helyi filmtámogatási rendszer, ezért az alkotók más országok forrásaihoz próbálnak hozzáférni. Példaként említette Tolnai Szabolcs egyik filmjét (Biciklizéseink Török Zolival), amely részben szlovákiai Kult Minor- és európai Eurimages-támogatással készült, ezért néhány szlovák szereplő is bekerült a filmbe. Ez volt nagyon régóta az egyetlen vajdasági magyarok által írt, rendezett, fényképezett és játszott film, ami pályázatot nyert a szerb filmközpontnál (Filmski Centar Srbije / FCS) – ez volt a legelső támogatása a filmnek, ami a legkritikusabb.
Vajdaságban a filmes képzés hiánya is nehezíti az utánpótlás biztosítását: van ugyan Újvidéken színészképzés, de a fiataloknak a filmes szakmában kevés helyi lehetőségük nyílik, sőt, a kőszínházakban sem mindig egyszerű: a magyarországi és vajdasági színházak egyaránt telítettek, a Magyarországon végzett fiatalok pedig gyakran előnyben vannak, hiszen már a tanulmányaik alatt szakmai kapcsolatokat építhetnek ki.
A helyi filmes műhelyek szerepe és a dokumentumfilm jövője
A beszélgetés résztvevői többször hangsúlyozták, hogy az egyetemi képzés önmagában nem elegendő: a fiatal filmeseknek helyi gyártási lehetőségekre, szakmai kapcsolatokra és hosszú távon működő intézményi háttérre is szükségük van. Ennek hiányában a térségben megszerzett tudás és tehetség más városokban hasznosul, miközben Erdélyben, Felvidéken és Vajdaságban nehezen alakul ki fenntartható filmes ökoszisztéma.
Maksay Ágnes, a kolozsvári Video Pontes stúdió vezetője arra mutatott rá, hogy a helyi produkciós irodák sokszor csak úgy tudnak fennmaradni, ha a stúdióvezetők „másodállásban” végzik a munkát. Bár korábban sokan hittek egy jelentős önálló erdélyi filmgyártás kialakulásában, ma inkább a riport- vagy dokumentumfilmgyártásban látnak reális lehetőséget. A dokumentumfilmes projektekben ráadásul gyakran ugyanaz a személy látja el a rendezői, produceri, gyártásvezetői és riporteri feladatokat, miközben a stáb mindössze néhány emberből áll. Lakatos Róbert a korábban működő Duna Műhely, a Balázs Béla Stúdió (BBS) és az Inforg példáját említette. Ezek kis költségvetésű, normatív alapon működő műhelyekként adtak lehetőséget az alkotóknak a filmkészítésre. Véleménye szerint hasonló struktúra ma is segíthetne a helyi filmes közösségek megerősítésében, különösen akkor, ha a működés nem kizárólag egyedi pályázati döntésektől függne.
Deák Dániel, a Friss Hús fesztiváligazgatója a helyi filmes műhelyekben rejlő értékek megőrzésének és összekapcsolásának fontosságát emelte ki. Úgy látja, hogy a Budapest és a vidéki városok közötti szakmai elszigetelődés hasonló problémákat vet fel, mint a határon túli magyar filmes közösségek helyzete. Több vidéki városban rendelkezésre állnak különféle filmes kapacitások és kulturális kezdeményezések, ám ezek gyakran elszigetelten működnek. Deák felidézte a 2000-es évek közepének regionális filmes kezdeményezéseit, köztük a győri, pécsi és miskolci filmalapokat, valamint a miskolci filmfesztivál (azóta: Cinefest) elindulását. Megítélése szerint ez rövid időszak volt, amikor a regionális gondolkodás politikai támogatást is kapott, később azonban fokozatosan háttérbe szorult a magyar filmes közéletben. Szerinte érdemes lenne ismét regionális szemléletben gondolkodni, és összekapcsolni a különböző városokban működő filmes kezdeményezéseket, alkotói közösségeket és intézményeket, a regionális hálózatok fejlesztésének azonban feltétele, hogy a filmes infrastruktúra ne kizárólag Budapestre és környékére koncentrálódjon, hanem vidéki, sőt, határon túli városokban is bővüljön.
*
A kerekasztal második részének legfontosabb tanulsága, hogy a határon túli magyar filmgyártás jövője nem pusztán a pályázati lehetőségek bővítésén múlik: a helyi képzésekre épülő, de helyben munkát és szakmai fejlődést biztosítani képes filmes ökoszisztémák kialakítása legalább ilyen fontos. Ehhez kiszámíthatóbb támogatási rendszerre, átlátható pályázati feltételekre, működő koprodukciókra, technikai infrastruktúrára és hosszú távon fenntartható szakmai műhelyekre van szükség, hogy sok fiatal filmes számára ne feltétlenül Budapest vagy Bukarest jelentse az érvényesülés útját.
Ugrin Julianna zárszavában megköszönte a részvétel lehetőségét, és felajánlotta segítségét abban, hogy a beszélgetés során felmerült javaslatok és kezdeményezések továbbvihetők legyenek – ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a jövőbeni együttműködéshez nem elegendő általánosságban megfogalmazni, hogy mire lenne szükség, hanem konkrét javaslatokra is szükség lenne. A kerekasztal így nemcsak a problémák feltárásának, hanem egy lehetséges jövőbeni szakmai párbeszéd elindításának is fontos alkalma volt.