7. Astra Film Fest – Nagyszeben, 2004. október 25–30. 7. Astra Film Fest – Nagyszeben, 2004. október 25–30.

Antropológiai magasles

7. Astra Film Fest – Nagyszeben, 2004. október 25–30.

Idén hetedik alkalommal tartottak nemzetközi dokumentum- és antropológiai filmszemlét Nagyszebenben. Az Astra Film Festre a szervezők több mint ötszáz versenyfilmből válogattak, a szakma és a nagyközönség 2004. október 25-30. között hatvanöt filmmel találkozhatott.

Távoli valóságok

A fesztivált anyagi és szervezési gondok miatt kétévenként rendezik meg. Az Astra Filmstúdió és a Vizuális Antropológiai Alapítvány keretei között két évig zajló előkészületek hátterét a fesztivál igazgatója, Dumitru Budrala, valamint Kató Csilla és Adina Vãrghatu folytonos és kitartó szakmai készenléte biztosítja. A fesztivál nagyságát és jelentőségét tekintve a közép-kelet-európai dokfilmfesztek között előkelő helyet foglal el, nemcsak azért, mert tizenöt országból érkeztek meghívottak, és a világ számtalan országából küldtek filmeket, hanem elsősorban azért, mert a rendezvény szellemiségéből fakadó prioritást az antropológiai nézőpont kapta, amely egy egészen sajátos alkotói attitűdöt feltételez.

A vizuális antropológia egy olyan paradigma része, amely a dokumentumfilmet a kutatás és a tények rögzítésének eszközeként, lehetőségeként kezeli, a cinéma vérité álláspontjára helyezkedik, és a feltérképezett valóságot próbálja átmenteni a kívülálló és az implikált kutató értékrendjének, látásmódjának a kontűrjébe illesztve. Amit ennek eredményeként láthatunk, az nyilván nem maga a valóság. Az antropológiai filmek közvetítésével egy olyan hiteles képet kapunk világokról, emberekről, magatartásformákról, életérzésekről, amely kicsit a beavatásnak és a másként látni megtanításának az ötvözetéből kristályosodik ki.

Ovidiu Georgescu: 99 Bucharest

Az általában vett dokumentumfilm tényközlésén túl az antropológiai film, bár megtartja a cinéma vérité hitelességkritériumát, túl lép azon, és a tapasztalaton, a valóságelemeken túl az életérzés, a világkép is kibontakozik a filmes/kutató közelsége és személyes élményanyaga nyomán, ez pedig a filmek arculatából föltétlenül kitetszik. Egyetlen igazán lényegi problémát kell megoldania a filmes antropológusnak, a magaslesről bekerülni az életvilágok labirintusába, betekinteni az érzelmek szövevényébe.

A nagyszebeni szemle az egyedi, a nehezen elérhető világok bemutatására adott lehetőséget. Olyan alkotók érkeztek a filmszemlére, akiknek a szakmai tapasztalatához a másság felfedezésének élménye társul. A fesztivál nyitottsága a nagyközönség és az alkotók párbeszédét tette lehetővé, és a meghívottak találkozhattak azokkal, akik valamilyen mértékben a részesei voltak az általuk bemutatott világoknak. Az Astra Film Fest 2004-es kiadása jóval többet kínált, mint az előzőek, a speciális programok kitágították a rendezvény holdudvarát. A speciális programok között szerepelt a Szentpétervári Fényképezési Centrummal közösen szervezett blokk Posztkommunista kapitalizmus Oroszországban címmel, ugyanezt a témát vitatták a két alkalommal megtartott workshop részvevői. A holland program egy egész délutános vetítést foglalt magába holland alkotásokból, valamint egy átfogó bemutatót a Romániai Holland Nagykövetség támogatásával.

Stéphane Breton: Heaven In A Garden

A külön programok fénypontját jelentette a John Marshall-lal való találkozás és az A Kalahari Family című film néhány részének a bemutatása. John Marshall ötven éven át követte nyomon a dél-afrikai Ju-hoansi területén élő busmanok életét, hanyatlását, a törzs felbomlását, szétzüllését, individualizálását. A Hosszúarcút, a fehér embert a busmanok a törzs avatottjaként kezelték. John Marshall kamerája előtt váltak a meztelen vadász busmanok bérmunkás, zakós, szétszéledt tömeggé. Ennek a folyamatnak a vizsgálataként nemcsak a sivatagi filmeposz, az A Kalahari Family született meg, hanem maga a rendező kezdeményezésére egy alapítványt is létrehoztak, amelynek célja az önállóan gazdálkodó busman családok életkörülményeinek, jogvédelmének a biztosítása.

A díjazás nehézsége

A fesztiválon résztvevő versenyfilmek öt kategóriában mérettetnek meg. Újdonság volt ez alkalommal az egyetemisták versenye, amelyen számos nyugat-európai diák mutatta be munkáját, amelyen azonban a jövendőbeli kelet-európai filmesek nem vettek részt. De még a romániai egyetemisták sem érezték úgy, hogy jelen kell lenniük ezen a nemcsak nemzetközi, hanem egyben világhírű seregszemlén, ahova a Euronews, a BBC és a CNN is elküldte tudósítóit. A díjazott filmek sora érdekesen mutatja a fesztivál jellegét, és pozitív megvilágításba helyezi azt.

Iossif Pasternak: My Lost Russia

Adina Vãrghatu, aki bár nem tagja az Astra Film Fest zsűrijének, de a fesztivál egyik szervezője, az előválogatási bizottság tagja, és más fesztiválok alkalmával gyakorolta a zsűrizés komplex feladatkörét, arról vall, hogy menynyire nem egyszerű a díjakat a legjobb versenyfilmeknek ítélni meg, és hogy mekkora kihívás az értékelési kritériumok meghatározása és adekvát használata: „Nagyon nehéz elhatárolni egymástól a jó és a rossz filmet, ha egyáltalán élhetünk ezzel a terminológiával. Az értékelő bizottság minden alkalommal pontosan meghatározott szempontokat vesz figyelembe. Azokról a filmekről sem mondhatjuk el, hogy jelentéktelenek, értéktelenek, amelyek az előválogatás során nem kerültek versenybe, csupán nem feleltek meg az elvárásoknak, amelyeket a fesztivál szervezői felállítottak. Ebben az évben az oroszországi helyzet bemutatását helyeztük a középpontba, éppen ezért nagyon sok film így kerülhetett versenybe, persze nem ez volt az egyetlen szempont.” Nincsenek pontosan meghatározható kritériumok az esztétikai megítélésében sem. Az antropológiai film abban különbözik a dokumentumfilmtől, hogy a bemutatott anyagot nem sűríti, nem használja a hagyományos értelemben vett filmnyelvet; az antropológiai film készítőjének sokkal fontosabb a kutatómunka, amelyet a kamera segítségével végez. Az esztétikai kritérium nagyon változó, képlékeny a filmek megítélésében, ennek ellenére nincs kiszorítva teljesen, csupán másként kezeli az értékelő bizottság.

A fesztivál nagydíját Giorgio Garini Dhobighat című filmje nyerte el, amely az indiai mosodák intézményes, kasztszerű világát mutatja be, nem az egzotikum és a szenzáció felkutatásának szándékával, a filmben ugyanis egy életforma mutatkozik meg: a megörökölt mesterség és annak velejárója, a zárt világ, a lehetőségektől megfosztott individuum mindennapjaira derül fény. A szükségszerűség Bernard Debord Urak és szolgák című filmjében is központi társadalmi problémaként jelenik meg, a film a legjobb dokumentumfilm díjat érdemelte ki. Azokat a vallásos megalapozottságú, interperszonális viszonyokat világítja meg a rendező, amelyektől aligha akar vagy mer bárki is elrugaszkodni; a nigériai Sahel tartomány lakói még a fennálló rend megkérdőjelezéséhez vagy a kételkedéshez sem jutnak el.

A zsűri különdíját Angus Macqueen Az utolsó parasztok című filmje kapta. Az angol film egy máramarosi falu emigrációba menekülő parasztjairól, valamint a faluközösség lassú feldarabolódásáról, széteséséről mutat összefoglalót, a kívülálló nézőpontjából értelmezi az eseményeket, és megpróbál koherenciát teremteni a tények között. A romániai kisebbség sorsa, helyzete érdekes témának bizonyul, de legfőképp a nyugati filmesek szemében. A luxemburgi Anne Schiltz az Egyesült Királyságban készített filmet Az egykori édes élet címmel a Szászföldön, a Nagyszeben környéki falvakban maradt kisszámú szászról. Eva Stotz német filmrendező a szászok emigrációját taglalja, és az itthon maradt szászok életébe nyújt bepillantást A föld érintése című filmjében. A fesztivál Románia kategóriájában a nagydíjat Laurenţiu Calciu Vár rád a puliszka című alkotása kapta. A rendező az Nagy-Britanniában él, és hazatért, hogy egy olyan moldvai családról készítsen filmet, amelynek aligha van lehetősége, hogy a szegénységgel megküzdjön. A tízgyermekes család nagy áldozatok mellett biztosíthatja a tanulás lehetőségeit, néhány gyereknek sikerül kitörnie a visszahúzó környezetből, az otthon maradtak pedig reménykednek.

Pieter Rim De Kroon: Dutch Light

Dite Dinesz Ádám és Évája az eltűnő világok illúzióját idézi, a vidék megbomlottságát, szétdarabolódását mutatja be. Mesebelinek, mitológiainak nevezhető térben mutatkoznak meg az események, amelyek a hétköznapok egyszerűségében mégis briliáns, tiszta, igazi és megismételhetetlen momentumok sokaságából ötvöződnek. Az empátia végigkíséri a filmen megjelenő arcokat, a „nem értjük a másik világot, de nem is harcolunk ellene”, a gyermeki, ártatlan, kételyektől megfosztott világ érzései világosodnak meg a vásznon. Dite Dinesz filmje a Románia kategóriában kapott díjat.

AFF – szükséglet

Egyébként a fesztiválon gyakran találkozhattunk olyan filmekkel, amelyek a román valóságot ragadták meg, értékmentő és tényközlő szándéktól vezérelve. A legtöbb román faluközösségről készített dokumentum, amely a fesztiválon jelen volt, nyugat-európai vagy Nyugat-Európában élő rendezők kezéből került ki. Cristian Niţulescu, a Román Nemzeti Tévétársaság producere, a zsűri tagja úgy látja, hogy ha a külföldiek rólunk készítenek filmet, akkor a román dokfilmesek is bátran nekivághatnának a nyugat-európai kalandnak, amely során itthoni nézőpontból mutatnák meg a kissé mitizált nyugati életet, embereket, problémákat. Az ellentmondás csupán abból fakad, hogy mi az itthoni kérdéseinkre is nehezen találjuk meg a választ, a román filmesek legfiatalabbjai pedig csak passzív szemlélőként voltak jelen a fesztiválon.

Jouku Aaltonen: Ambassadors

A programban nemcsak a vidék kapott helyet, a változatosság és a másság jegyében megkomponált vetítésmaraton a nagyvárost, az elit réteg életformáját is a nézők elé tárta. A finn Joukon Aaltonen a diplomácia rejtett dimenzióba merészkedett be, és egy hallatlan pontossággal megkreált filmet hozott a szemlére: a Nagykövetek a New Delhiben élő finn nagykövet és családja életét rögzíti nagyon diszkréten, nem a belopakodó és erőszakos tényvadászat eszközeivel, hanem a tisztes vendég egyszerű diplomatikusságával. Aligha mondhatott volna nemet bárki is arra, hogy a fesztivál nemzetközi kategóriájában díjat kapjon Aaltonen is, hiszen sikerült egy olyan témát antropológiai megközelítésben szalagra vinnie, amely ennek a világnak a zártsága miatt keveseknek mutatkozik meg. Ugyancsak a nemzetközi kategóriában kapott díjat Stephane Breton Paradicsom egy kertben című filmje, a naplószerűen és hangsúlyos szubjektivitással megközelített, az Új-Guinea területén élő törzs mindennapjairól szóló beszámoló.

A legjobb közép-kelet-európai filmnek Boris Mitic Szép Dyana című filmjét tekintette a zsűri. A szerb rendező a Koszovóból elmenekült cigányokról készített iróniával és vidámsággal teli filmet. A hagyományossá vált, a nyomorra, a szegénységre koncentráló nézőpont helyett Boris Mitic a túlélő akaratból fakadó kreativitás apró csodáira irányítja a figyelmünket.

Kim Longinotto: The Day I Will Never Forget

A Közép-Kelet-Európa kategóriában Szergei Loznitsa Tájkép című filmje kapott díjat. A film azon túl, hogy egy önmagán túllépni nem tudó orosz kisvárost körvonalaz meggyőző hitelességgel, olyan technikai és rendezői megoldásokat tartalmaz, amelyek túllendítik a filmet a helyi jellegén és orosz sajátosságain. A horvátországi Danko Volaric filmjét, az Élet a friss levegőnt is díjazta a zsűri ugyanebben a kategóriában; a rendező a háború utáni horvát falu belső zavargásait, az együtt élők közti folytonos feszültséget láttatja. A Szebeni Nagydíj Jossif Pasternaknak jutott. Az emigráns rendező emlékeiből és a mai oroszországi tapasztalatokból ötvözte a Levél az elfelejtett Oroszországból című filmjét. A nosztalgiával és reménytelenséggel teli orosz városka olykor nevetséges megvilágításba kerül, máskor pedig a megcsontosodott, változásra nem képes orosz világ miniatűr képe lesz.

Az Astra Film Fest megteremtette annak a lehetőségét, hogy a világ idejöjjön hozzánk, és szívesen mutassa meg önmagát. A közönség számára üresen hagyott hirdetőtáblára bárki felírhatta a véleményét bármiről, ami a fesztivállal kapcsolatos. Többször is láttam a következő mondatot románul, angolul, spanyolul: Szeretném, ha minden évben megrendeznék a fesztivált. A legjobb visszajelzésként érthetjük ezt a kívánságot, hiszen már nemcsak a szakma, hanem a nézők, a közönség számára is szükségletté vált a fesztivál.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Friss film és sorozat

Szavazó

Ki a kedvenc Jedi lovagod?

Szavazó

Ki a kedvenc Jedi lovagod?

Friss film és sorozat