Antal Nimród első nagyjátékfilmje, a Kontroll helyszíne a Nagy Magyar Metró. Ide menekült a világ elől Bulcsú (Csányi Sándor), hogy búcsút intve a „felszíni” világnak, BKV-ellenőrnek menjen. Az ellenőrcsapat tagjai – Mucsi Zoltán, Pindroch Csaba, Nagy Zsolt, Badár Sándor –, a metróvezető (Kovács Lajos) és annak mackóruhába bújt lánya (Balla Eszter) napjait a főnökség (Cserhalmi György) rémuralma és föld alatt elkövetett különös gyilkosságsorozat teszi „izgalmassá”. Közben: szól a Neo, szövődik a szerelem (a rendező szerint jelmezében Japánban nagy népszerűségre váró „Manga-figura”, de mégis „szexi”) Sophie és Bulcsú között, emellett föltűnnek az elsőfilmes kollégái: Bergendy Péter, Fésős András, Herendi Gábor, meglehetősen extrém helyzetekben. A Kontroll – a rendező harmincadik születésnapja előtt tíz nappal – novembertől megy a mozikban.
A kamion vissza is tolat
A Kontroll főszerepét eredetileg a „dosztojevszkiji” alkatú Bertók Lajosra osztottad, aki egy generációval idősebb Csányi Sándornál. Azonban amikor elkezdted írni a forgatókönyvet, annyi idős voltál, mint „hősöd”, Bulcsú.
Pados Gyulával később esett le nekünk, talán szerencsés is, hogy a szerep egy fiatalabb színészhez került „vissza”. Egy negyvenhez közel járó férfi ilyen lelkiállapotban inkább keltene szánalmat, mint rokonszenvet. Vesztesnek tűnt volna. Magamból kiindulva, sokak számára érthető, ha egy huszonéves fickó nem tud mit kezdeni a „felszíni” világ bizonyos dolgaival. Negyvenéves korára viszont már sok tapasztalatot szerez az ember, jó értelemben véve: megkeményedik. Furcsa volna, hogy egy ilyen korú férfi ennyire szenved, ráadásul megfoghatatlan dolgoktól. Mivel vannak a filmben kifejezetten „brutális” epizódok, különösen fontos, hogy Sanyi karaktere megszerethető, annak dacára, hogy a feje úgy néz ki, mintha átment volna rajta egy kamion, és utána vissza is tolatott. Mégsem kelti lúzer benyomását, bár a lányoknak nyilván nem az a férfiideálja, akinek szétverték a fejét, és tele van stigmákkal.
Csányi azt mondta Bulcsúról: minden kapcsolatot megszakít a felszíni világgal, sőt, nem is akar már fölmenni a felszínre…
… nem csak, hogy nem akar. Talán nem is mer. Előfordulhat, hogy lent „kontrolláltabb” világ veszi körül, mint fönt. És így minden kiszámíthatóbb, átláthatóbb.
Azonban nem tudjuk meg egyértelműen, hogy mi motiválhatta a döntését: eltűnni a „föld” alá.
Az eredeti forgatókönyvben konkrét magyarázatok voltak erre, sőt, föl is vettük ezeket a jeleneteket. Aztán kivágtuk, mert amikor az anyaggal szembesültünk, megrémültünk. Úgy éreztük, erőt vett rajtunk az általános „nyávogás”. Most „bonyolult” leszek: vannak bizonyos magatartásminták – ilyen például a másik ember iránti tisztelet –, amelyek teljességgel hiányoznak a mai társadalomból. Ez többek számára egyre „zavaróbb”. Az érvényesüléshez, a „sikerhez” vezető úton a tehetség kérdése – mint feltétel – föl sem vetődik. Ha mégis: akkor ez az utolsó szempont. Az erőszak vagy az erre való készség diktál. Egyre több igazságtalanságba ütközünk. Ez egy érzékenyebb ember számára elviselhetetlen. Gyakorta mondják nálunk, hogy majd a következő generációnak jobb lesz a sorsa. Ezzel kapcsolatban komoly aggályaim vannak. A mai korosztálynak meg kell ugyanis küzdenie az előző generációkkal. Sokszor érzi azt az ember, hogy virtuális ellenségekkel harcol. Cserhalmival sokszor beszéltünk arról, hogy az „Öltönyös”, aki tele van frusztrációval, gyűlölettel, vajon miért „találja” meg magának Bulcsút, mint ellenségképet, akivel egykor hasonló életpályát futhatott be. Egyrészt: mert Bulcsú „kívülálló”, nem „oda” való, másrészt nem lehet megfogni, harmadrészt: csak. Ez utóbbi egy ember tönkretételéhez bőven elegendő. Ennyiben nem változott a „rendszer”.
Egyik jelenetben Bulcsú összefut régi kollégájával, egy számára hajdanán fontos emberrel. Őt egy „tipikus” értelmiségi, Kulka János alakítja; a kezében rajzok, tervek. Úgy hiszem, Bulcsú valamikor talán mérnök lehetett. Ám a nagyon emberi dialógus se nem erősíti, se nem cáfolja ezt.
Jó helyen keresgélsz. Pontosan tudom, hogy Bulcsú annak idején mit csinált, de jó volna, ha a néző behelyettesíthetné ezt azzal a hivatással, ami számára sokat jelent – vagy egykor sokat jelentett. Azokat a filmeket szeretem, amelyek értelmezési szabadságot nyújtanak a nézőnek, ha nem is úgy, mint a Lynch-filmek, bár gyanítom, (legalább) Mr. Lynchnek van fogalma arról, mit akar mondani. A Főiskolán egy éven keresztül Caravaggio képeit elemeztük. Egy idő után nem láttam értelmét a további „boncolásnak”, ennek hangot adtam, kis híján kirúgtak. De hát amikor a ki tudja, hányadik festményt bámultam bágyadtan, és a tanár megkérdezte, vajon mit „mond” ezzel a festményével nekünk Caravaggio, megjegyeztem: úgy érzem, ezt csak egy ember tudja, Caravaggio. Száz ember, száz különvélemény, száz féle lelkiállapot. Az izgat, amikor a mozi interaktív. Ezért is vagyunk a filmben „sejtelmesek”.
A metróban egy állat
Azt is elutasítod, hogy munkádat műfajilag meghatározd. Valóban: a Kontroll egyszerre thriller, „szociohorror”, lélektani dráma, szerelmi történet, és akkor még szót sem ejtettünk az abszurd, vagy fekete humorról…
Kedvenc filmjeimet nem tudom belőni: a Szárnyas fejvadász sokkal több, mint sci-fi. És „mi” a Mechanikus narancs, a Taxisofőr, vagy a Biciklitolvajok? Azt hiszem, Bacsó Péter mondta egy interjúban: a film legyen olyan, mint az élet. Az emberek röhögnek, mélyponton vannak, szeretkeznek, szörnyűségeket látnak, támadás éri őket…
A filmben mégis annyi mindennek tulajdonítottam szimbolikus jelleget. Többek között ilyen maga a helyszín, a metró, amelynek számomra köze van az elszigeteltséghez, sőt, a halálvágyhoz.
Ne felejtsd el, hogy én nem ebben a városban nőttem föl. Amikor megláttam a magyar metrót – amely egyébként teljesen olyan, mint bármelyik kelet-európai országban – elámultam. Rettentően különleges világnak tűnt. Ha a külföldi haverjaimat leviszem ide, azt hiszik, Disneylandben vannak. Tetejében ott vannak az ellenőrök!
Akik egy nyugat-európai számára teljességgel „misztikus” lények…
…. persze, ott fémsorompóval riogatnak. Ezen az ügyesebbek átszökkennek. Nálunk meg néhányan átugorják az ellenőröket. A Metró kiválasztása tehát a tyúk-tojás szindrómára emlékeztet. Eleinte az izgalmas helyszín volt a fontos, leginkább a látvány szempontjából. Később tulajdonítottunk neki szimbolikus tartalmat. Többek között azt, hogy Bulcsú lelkiállapota a béka segge – vagyis a föld – alatt van. De a metróba levittük a „fönti” világban domináló „middle-management”– érzést is: megveszlek, megeszlek. És azt, hogy minden pasiban az a kényszer munkál, hogy alfahím legyen. Abszolút elvesztik a humorérzéküket – amennyiben volt ilyen.
Nincs még egy olyan szakma, amelynek „képviselői” már puszta megjelenésükkel utálatot váltanak ki az emberekből. És a hősöd olyan emberek közé megy, akiket gyűlölnek.
Amikor elkezdtem írni a könyvet, pontosan az ragadta meg a fantáziámat, hogy ezeket az embereket – amint az egy monológban is elhangzik – mindenki utálja. Hogy ennek mi az oka, nem tudom, annak ellenére, hogy magam is bliccelő vagyok. Amikor Aba Botonddal, a Metró vezérigazgatójával beszéltem a helyszín kapcsán, aggódott, hogy az ellenőrökből rajzfilmfigurákat gyártunk. Azzal vigasztaltam, a metróban – így a filmben – utasok is vannak. Ebben a filmben sokkal több a rokonszenves ellenőr, mint a bizalmat keltő utas.
Olvastam, Csányi Sándorral beálltatok egy órára ellenőrnek. Mit tapasztaltatok?
Intenzív gyűlöletet. Karszalag volt rajtunk, de a jegyeket nem kérhettük el. Beálltunk, mosolyogtunk. Mindaddig abban a hitben éltem, ha mosolyt küldünk az emberek felé, akkor általában visszamosolyognak. Hát a metróban… Fülig ért a szájam, mire beszólásokkal, nemzetközileg egyezményes jelekkel válaszoltak. Nagyon kemény helyzet ez lelkileg. Annyi verbális és egyéb atrocitás éri ezeket az embereket minden nap!
A filmben az egyik leggyakrabban visszatérő „jelkép”: a bagoly. Érdemes mélyebb értelmet tulajdonítanunk „neki”?
Pados Gyula egy nap megkérdezte tőlem: nem lenne furcsa a metróban egy állat? Először kicsit öncélúnak tartottam az ötletet, nem akartam. De a film története mesés irányt vett. Sőt, ez a film: mese. A filmkészítést is annak tartom. Sokat morfondíroztunk, milyen állatra essen a választásunk. A bagoly nagyon közel áll hozzám. Mindez édesapámmal kapcsolatos, de ebbe hadd ne menjek bele. Úgyhogy a bagoly (is) mesés elem (ahogyan Sophie mackójelmeze, ami egyébként „munkaruha”). Látvány-effektnek indult, aztán mélyebb értelmet nyert, és a film dramaturgiája szempontjából is rendkívül jelentős. Ma már nem tudom elképzelni bagoly nélkül a filmet. Ez a csoda a filmkészítésben.
Csányi Sándor elmondta egy interjúban, hogy Bulcsú figuráját édesapád személyisége inspirálta.
Apám elég rossz lelkiállapotba került élete egy bizonyos periódusában. Örültem volna, ha ebből ki tud keveredni. Számtalan olyan tulajdonságot tartalmaz Bulcsú karaktere, ami az apámé. Apám nagy ember és nagy harcos volt. Az ingét levette volna magáról, ha ezzel segít valakinek. „Érdekes”, hogy annak, aki egész életében csak adott, élete legnehezebb időszakában hátat fordítottak a „barátai”. Sanyi a legkritikusabb helyzetekben is többször elmosolyodott a filmben. Ilyen volt az apám. Képes volt a krízishelyzeteket is humorral feloldani. Mert aki nem tud röhögni, meghalt.
A megoldás tehát: a tükörben
Kilenc hónapig vártál arra, hogy megkapd a Metró vezérigazgatója, Aba Botond engedélyét a forgatásra. Negyven napot forgattatok a föld alatt, a szokásos tizenkét óra helyett napi öt órában. Ez másfajta munkamódszert kíván.
Mivel tudtuk, hogy nagyon nehéz körülmények között fogunk dolgozni, mindent nagyon aprólékosan kidolgoztunk. De bárhol is forgattam volna, számomra az előgyártás a film kulcsa. Pados Gyulával részletesen átbeszéltünk minden egyes kamerakompozíciót. Több mint ötszáz kockás story-boardot rajzoltam. Hujber Balázs díszlettervezőnek óriási szerepe volt a film képi világának megkreálásában. Király István, a film vágója elképesztő, mit gyúrt össze ebből az anyagból, embertelen körülmények között. A reklámfilm- és a kliprendezés sok mindenre megtanít, többek között arra is, hogy vágásban tudjunk gondolkozni. Amikor István megkapta az anyagot, annak az esetek többségében volt egy fölépített struktúrája. Amikor valami nem működött, akkor King Pif, a gyémántcsiszoló, rendet csinált abból a káoszból, amit kreáltam. A nagyjátékfilmben azonban az a „félelmetes”, hogy ha rosszul sikerül, azt nem lehet a kliensre vagy az ügynökségre fogni. A megoldás tehát: a tükörben.
Enyhén szólva „húzós” körülmények között forgattunk, öt óra állt rendelkezésünkre, hogy ugyanannyi snittet vegyünk föl, mint ha tizenkét órát forgatnánk. Volt egy nagyobb buli-jelenet, amikor – hogy teljes sötétség legyen – leáramtalanítottak egy megállót. A finálé-jelenetben az alagútban futnak: dízel-mozdony húzott minket, és egy dízel-mozdony zárt ránk mögöttünk, ami maga előtt tolt egy metrókocsit. Mind technikailag, mind emberileg ez egy iszonyú nehéz jelenet: a kipufogógáz elárasztotta az alagutat.
Föltűnően sokat szoktál beszélni arról, hogy ebben a szakmában „outsider” vagy. Miben látod ennek a lényegét, amikor pedig néha kifejezetten rokonszenves kívülállónak lenni?
Amikor először beszéltem az outsiderségről, arra céloztam, hogy van egy bizonyos, fiatalokból álló rendezői kör, amelynek tagjai különleges figyelemben és „elbánásban” részesülnek. Nem tartozom közéjük, miközben úgy érzem, megütöm azt a nívót, amit ők képviselnek. Igazad van, a „körhöz” tartozásnak rengeteg hátulütője van, főleg morálisan, mégis, néha kicsit magányosnak érzem magam. Fantasztikus stábbal dolgoztam, amelynek tagjai egytől egyig a legkiválóbb emberek – de mögöttem nem áll csapat. És ez néha hiányzik az életemből. Emellett ködös nekem az a törvényileg nem szabályozott, homályos mechanizmus, ahogyan ebben az országban pénzt osztanak a filmekre. A klasszikus produceri tevékenység nyomaiban sem fedezhető föl a szakmában. Nincs tétje semminek, és a rendező teljesen magára marad. Nem vagyok biztos benne, hogy ebben a bonyolult folyamatban részt akarok venni, amit némelyek még bonyolítanak is. A filmrendezői képességek megítélése is elég sajátos. Majdnem mindent a művészi szabadsággal indokolnak. Azért mégis csak van egy filmnyelv – zsánerektől függetlenül –, ami szüntelenül fejlődik, és van egy színvonal, amit meg kell(ene) ütni. Jelenleg csak négy és fél év munkát látok magam mögött, és azt, hogy fél-gázsiért, no-gázsiért, szeretet-gázsiért dolgoztak a filmemben. Úgyhogy azért volna jó külföldön próbálkozni, mert talán ott több a lehetőség, és tisztább a kép. Aztán lehet, hogy két év múlva újra itt verem az ajtót, ordítva: „Fogadjatok vissza!”. Tudod, mint az a pasi, aki elkódorgott egy nőhöz, aztán könyörög, hogy visszamehessen a párjához.
