Amióta létezik a kritika műfaja, vitatják létjogosultságát. Akik pedig ebben a zsánerben találták meg elhívásukat, ugyancsak gyakran foglalkoznak hasonló kérdésekkel. A közönség ennek szem- és fültanúja is lehetett szombaton, október 4-én a kolozsvári Vallásszabadság Házában, ahol a Filmtettfeszt egyik szakmai rendezvényét tartotta. Ennek során négy filmes médium szerkesztője beszélt többek között a magyar kritikai szcénáról, presztízsről, a műfaj temetéséről és halhatatlanságáról.
A Kerekasztal filmről és kritikáról esemény meghívottjai magyarországi filmes újságírók voltak, akik mind különböző formátumokban alkotnak: a Filmvilág folyóirat megbízott főszerkesztője, Vajda Judit, a Filmtekercs portál főszerkesztője, Gyöngyösi Lilla, a Filmklub podcast készítője, Varga Ferenc (a Filmhu szerkesztője, Pozsonyi Janka végül nem tudott részt venni az eseményen). Moderátori feladatokat a Filmtett főszerkesztője, Jakab-Benke Nándor látott el, aki már első kérdésével mélyvízbe dobta a vendégeket. Miután felsorolta, hány különböző sajtótermék foglalkozik ma mozgóképkritikával a magyar nyelvterületen, a meghívottakhoz fordult: szükség van-e egyáltalán ennyi kiadványra, elfér-e a terepen ennyi újságíró, és „kiknek írunk egyáltalán”? Varga Judit egyenes választ adott a kérdésre. Szerinte a tény, hogy ilyen „vészterhes időkben” mindezek egyáltalán fennmaradtak, bizonyíték arra, hogy van igény fogyasztói részről. A mintegy százperces beszélgetés során még sok, hasonló kaliberű, fogós kérdésre válaszoltak a meghívottak – pl. arra is, hogy mi egyáltalán a kritika.
A műfaj, amely rendszeresen levedli bőrét
A szerkesztők nagyjából egybehangzó véleményéből levonhatta a közönség a konzekvenciát: a kritika, hiába temetik évtizedek óta, valahogy mindig túléli. A filmről való írás a korral együtt változik, generációváltozásokkal formálódik az új trendek, az elvárások szerint, de ez nem a vég, csak egy folyamat. A beszélgetés moderátora hozta szóba a New Yorker hasábjairól ismert Richard Brody amerikai filmkritikus idei, In Defense of the Traditional Review cikkét, amely szerint „a műkritika korántsem egy újságírói relikvia, hanem alapvetően progresszív, megtartja a művészetet őszintének, és annak jövője felé mutat”.
A kérdés – hogy mit nevezünk ma kritikának – ezektől eltekintve megállja a helyét. Nem minden kritika, ami annak tűnik, ennek ellenére a műfaj esszenciája a tőle idegen formákban is megnyilvánulhat – de mielőtt mélyebbre furakodnánk ebben a kérdésben, tömören beszéljünk az eltérő „filmkritikai iskolákról”. Vannak olyan filmelmélettel, -történettel, -kritikával foglalkozó szakemberek, akik azt állítják, ma már nem is találkozhatunk „igazi kritikákkal” – itt valószínűleg a szakkiadványok és a „régi nagyok” által meghatározott szigorú szabályrendszerekre gondolnak. Vannak olyanok, mint például a meghívottak, akik úgy látják, sok erő van még a kritikában, a műfaj kellően rugalmas ahhoz, hogy relevánssága mellett fogyasztható is legyen. A harmadik „iskola” inkább egy online kurzusnak felelne meg: itt mindenki kritikus lehet, aki bármilyen gondolatot megfogalmaz egy filmről, mindegy, milyen terjedelemben, mekkora szakértelemmel. Ezt a gondolatot valószínűleg azok fogadják el, akik gyakorolják is.
A kritikát, mint olyant, néhány internetes platform degradálni látszik. Ilyen a Rotten Tomatoes, hozta példának Varga Ferenc, aki elmagyarázta, hogy ezen az internetes oldalon pontrendszerre szűkítik a kritikákat, és ezzel valamilyen szinten fölöslegessé teszik az érdeklődők számára, hogy elolvassák a szakmai értékelőket és a hosszabb elemzéseket. Vajda Judit kiegészítette, hogy a pontszám nem is releváns a nagytotált nézve, hiszen a Rottenen csak az angolszász nyelvterület anyagait sűrítik egybe. Sok filmkedvelő van, akinek ez a formátum tetszik, de bőven akadnak olyanok, akik a videós vagy podcastben előadott kritikákat, kibeszélőket helyezik előtérbe. Gyöngyösi Lilla összegezte, hogy azért is jó a tarka felhozatal, mert így széles kínálatból válogathatnak a fogyasztók, sokan az egyéniségeket keresik.
A Filmklub podcast készítője egy másik példát is felhozott: a Letterboxdot. Varga nagyon pozitív jelenségként hivatkozik erre az applikációra, amelyik szerinte a véleményforradalmat tűzte zászlajára. Egysoros viccektől kezdve komplex elemzésekig sokfajta bejegyzést olvashatunk ott, és a meghívott szerint a Letterboxdon a híres kritikusok is sokszor azt írják meg, amit valóban gondolnak a filmről.
Kritikusi nyakkendő, és minden egyéb, amit ránk aggatnak
Honnan tudhatjuk, mit gondolnak igazából a kritikusok a filmről? A közélet egy hatalmas vitája – legtöbbször jogosan – a sajtó függetlenségének kérdése. C. P. Scott (a The Guardian elődjének főszerkesztője) 1921-es szavai még mindig a média alapkövének számítanak: „A hír szent, a vélemény szabad.” De mi történik egy olyan fúziós műfajban, mint a kritika, amely szakértelmen alapuló, de szubjektivitástól sem mentes zsáner?
Jakab-Benke Nándor a kritikusi nyakkendőről kérdezte a négyszögletű kerekasztal egybegyűltjeit, vagyis hogy változik-e a kritikusi szerepük annak függvényében, hogy hol publikálják az írást. A Filmtekercs főszerkesztője azt mondta, váltogatja a nyakkendőket, de csak a forma szintjén. A szeme előtt lebeg, kinek, milyen olvasónak írhatja a cikket, de ugyanolyan önazonos marad, mint egy baráti beszélgetésben. A Filmvilág főszerkesztője nem képzel el „nagybetűs olvasót”, számára az a lényeg, hogy meglegyen a szövegében a jó kritikához elengedhetetlen „erős állítás”. Mint kiderült, Vajda Judit nem is ír már olyan filmről, amelyről ne lenne konkrét mondanivalója – azelőtt is legfeljebb recenzióra szűkítette az ilyen témákat. Évtizedekkel ezelőtt a főnök kiosztotta a munkát a szerkesztőségben, de ma már viszonylag szabad a témaválasztás szerző számára, jellemzőbb saját ötletekkel előrukkolni – ám a főszerkesztő koránt sem mentesül a feladatok alól.
A jelenlévők elárulták hogy sokszor nem könnyű feladat megtalálni egy szerzőnek a vele kompatibilis filmet. Gyöngyösi Lilla a beskatulyázások veszélyére hívta fel a figyelmet: előfordul, hogy egy kritikus, akinek megjelenik néhány jó írása egy adott zsáneren belül, nehezen szabadul annak „stigmájától”. Több, hasonló helyzetbe került sajtós lázad is a rá osztott szerep ellen. A Filmtett főszerkesztője castinghoz hasonlította film és szerző egyeztetésének folyamatát, hozzátéve, hogy néha nincsen elég színész. S aki van, annak is egy része pl. a horrorfilmekre vagy a magyar produkcióra nemet mond (utóbbi helyzetben a kritikus sem a jó, sem a rossz kritikával nem tud „nyerni”).
Mint megtudhatta a nagyérdemű, nemcsak „színészeknek” van híján a szakma: pusztán a kritikusi pályából nem lehet megélni. Ezért is fűzte az előbbi témához Varga Ferenc, hogy mivel az anyagiak nem hatnak motivációként, így a kritikusnak akarnia kell, hogy egy filmről írjon – éppen ezért szerinte a lelkesedésből fakadó filmes újságírás bármeddig fenntartható.
Egyéni presztízs vagy közös győzelem?
A lelkesedés különböző módokon manifesztálódhat, hogyha filmkritikákról beszélünk. A beszélgetés résztvevői közül hárman az írott formátumban találták meg a nekik tetsző kifejezésmódot, míg egyikük a podcastben – ez pedig esélyt adott a tapasztalatok összevetésére.
Vajda Judit kezdte a témakör kifejtését: „Én sok podcastet hallgatok, és szeretem iső ket, de az egy más forma. Tehát az, hogy valaki leül, több órát rászán, azért az egy elmélyültebb írás lesz. Hogyha még meg is van vágva egy podcast, az egy ilyen villámműfaj”. Varga Ferenc a másik oldalról közelítette meg a felvetést, és a formátum élőbeszédi hatása mellett a „műfaji mélyenszántásról” is beszélt. Véleménye szerint más fajta mélység mutatkozik meg, amikor néhány ember leül, és bekapcsolt hangrögzítővel vetik össze a jegyzeteiket, és együtt jönnek rá valami újra. Ő tehát a kritika közös megalkotásának folyamatát látja különlegesnek: „Ez az egyik értéke: az együtt gondolkodás, meg a rávezetés. Tehát, hogyha leülsz egy kritikát írni, akkor be vagy zárva a saját fejedbe, […] de az, hogy egy másik embernek a gondolatai tudnak inspirálni valós időben, és arról eszedbe jut valami… Az szerintem egy külön minőség” – fogalmazott. Azt is hozzátette, hogy nincs értelme összehasonlítani a különböző formátumú kritikákat, mire a pályatársai azonnal egyetértésének adott hangot. Gyöngyösi Lilla kiegészítette az elmondottakat azzal, hogy az írott kritikának megvan az íve, míg a podcast-verzióban a fogyasztó hallatára születik meg a megoldás és mindkét opciónak megvan a létjogosultsága.
Azt sem felejthetjük el, hogy nemcsak a hallgatható és az olvasható, de az online és a nyomtatott között is nagy különbség van – itt nem alkotói részről, hanem a fogyasztói magatartást tekintve. Ugyancsak a Filmtekercs főszerkesztője állította, hogy amíg a papíralapú kiadványt gondosan átlapozza az olvasó, addig az online szférában ritka az ilyen típusú tudatosság, hiszen kevesen keresnek rá sajtóorgánumok weblapjaira, hogy onnan olvassák el a napi felhozatalt.
Teljhatalomtól az agenda settingen át az álommunkáig
Beléptünk az online térbe, szóval az egyre kreatívabb mesterséges intelligencia sem maradhatott ki a diskurzusból. A jelenlévők egyetértettek abban, hogy az MI-pánik nagyrészt irreleváns szakmájukra nézve, hiszen a gépi szövegalkotás egyrészt még könnyen felismerhető, másrészt híján van az egyedi szemléletmódnak. Gyöngyösi Lilla elmesélt egy érdekes esetet: volt, hogy szoftvergenerált kritikát küldött neki valaki közlésre – ez természetesen a kukában végezte. A moderátor megkérdezte, mi lehet a szándék ilyen helyzetben. Hiszen, ahogyan Vajda Judit is mondta, a kritika „alkotás, írásmű”, a kritikus szereti magát a létrehozás folyamatát. Varga Ferenc az esetre reagálva megállapította, hogy „cool filmkritikusnak lenni. Én meg tudom érteni, hogy ha valaki nem tud írni, de szeretne filmkritikus lenni, és akkor megíratja az AI-jal”. A Filmvilág főszerkesztője hozzáfűzte ehhez a gondolathoz, hogy nyilván nincs már akkora társadalmi megbecsülése egy kritikusnak, mint pl. Báron György és pályatársai aranykorában, „de az nem változott, hogy ezt egy »érdekes« dolognak tartják”.
Az aktívan hallgató közönségből megszólalt egy tapasztalt hang – Gelencsér Gábor tanár úré –, aki történelmi gyorstalpalót tartott a múlt század kritikusi presztízséről. Néhány évtizeddel ezelőtt a híres filmkritikusok voltak az ipar „hóhérai és megmentői”, a szavuk megkérdőjelezhetetlen befolyással bírt a megjelenő alkotásokra. A felszólaló megállapította, valószínűleg egészségesebb, hogy már nincs ilyen erős hatása a kritikusoknak a filmiparra.
Azt boncolgatva, hogy milyen szerepet lát el a kritikusi szakma a mai társadalomban, Jakab-Benke Nándor megkérdezte a meghívottakat: az agenda setting-kényszer (hogy ők határozzák meg a médiafogyasztók „napirendjét”) mennyire jellemző a jelen magyar filmkritikusaira? A közönség megtudhatta, hogy a szerkesztőknek sajtómunkások lévén követniük kell a globális trendeket, a sok nézőt csalogató filmeket, sorozatokat – viszont nem ez határozza meg teljes mértékben, hogy miről írjanak. A Filmklub podcast létrehozója azt emelte ki, hogy „lépést tartani már nem lehet a történésekkel, a megjelenésekkel, meg a filmekkel”, így az kifejezetten jó, hogyha a kritikus ki tud valamit ragadni a sodorból, amit értékesnek vél, és arra hívja fel a figyelmet – hiszen hogyha csak egy ember is olvassa el, akinek meghozza a kedvét a film megnézéséhez, akkor is megéri a munka. Vajda Judit hozzáfűzte, hogy még mindig fontos az olvasó figyelmét irányítani, Gyöngyösi Lilla pedig azt mondta, „nehéz a szívünkre meg az eszünkre hallgatni egyszerre”, amikor válogatni kell a temérdek filmes termékben.
A beszélgetés végén minden meghívott levonta a következtetéseit. A Filmvilág főszerkesztője a szakma vitalitásáról beszélt: „Lehet, hogy egzisztenciálisan alig vagyunk, meg nem olyan nagy a respektünk, de nagyon jó kritikusok vannak. És most, hogy főszerkesztő lettem, olyan jó szövegekkel találkozom minden generációból!” Gyöngyösi Lilla is kiemelte, hogy a fiatalok részéről nagy érdeklődés mutatkozik a szakma iránt: „Engem is az motivál, hogy van utánpótlás […]. Mi próbálunk a közösségre is odafigyelni.” A Filmtekercs nyári táborában megfigyelt közösségformálódás inspiráló hatással volt a főszerkesztőre, aki látva, hogy mennyit jelentett a résztvevőknek ez a lehetőség, már kötelességének érzi azt is, hogy mindent megtegyen, hogy ami ott elindult, folytatódjon is. Varga Ferenc is csatlakozott az optimista szemléletmódokhoz, kijelentve, hogy „a filmes véleményalkotás egy élő és pezsgő terület”. Ezt alátámasztja a mesterséges intelligencia kapcsán megfogalmazott véleménye is: a leendő, gépgenerált szövegtengerben kelleni fog az olvasónak az egyedi hang. A moderátor filmes utalással foglalta össze a jövő kritikusainak sorsát: „Szüksége lesz a Mátrixnak ilyen Neókra.”
