Ranódy élete állandó harc volt a cenzúrával, sokat hallgatott harmincöt éves filmes pályája alatt. Huszonhárom el nem fogadott, vagy leállított forgatókönyv, betiltott film, leállított forgatás, pótforgatások; az élete – a filmjei élete volt.
Ranódy nem volt újító, irányzatok vezéralakja, halk, mégis erős filmeket készített romboló indulatokról, megalázott, kiszolgáltatott emberekről. Nem voltak zajos sikerei, noha filmjeit sok millióan látták. Pályatársával, Szőts Istvánnal, azon kivételes személyiségek közé tartozott, akiknek életük és művészetük elválaszthatatlan, kivételes érzékenységük, tisztaságuk, tehetségük és emberi tartásuk – az erőszak, a diktatúrák századában – példaértékű volt. Mindkettejük sorsát döntően meghatározta a történelem. Szőts pályáját derékba törte, Ranódyét megnyomorította. Szőts elment, Ranódy maradt. Nem tudta elhagyni az országot. Kompromisszumkereső humanista volt. Többször súlyosan belebetegedett a leállított forgatásokba, lemondott, kicenzúrázott könyvekbe, önkritikára felszólító bírálatokba. Mikor azt terjesztették róla, hogy már nem is akar filmet csinálni, beállított a Film-főigazgatóságra, a kulturális nagyságokhoz, egy hatalmas bőrönd forgatókönyvvel. Odaajándékozta a kicenzúrázott, elutasított „bizonyítékokat”.
Ki a műtermek világából
1919-ben született Zomborban. Bácskában, Baján és Budapesten töltötte a gyerekkorát. A bajai kisvárosi intenzív vizuális emlékek, a gyerekkori laterna magica és a karácsonyok, a felkavaró bácskai tanyavilág és az iskolai színjátszás alapvetően meghatározták filmjei világát. Gimnazista korától filmrendezőnek készült, ugyan filmjogból doktorált, de már egyetemista évei alatt tanult díszlettervezést, a Hont Ferenc vezette Független Színpadnál ismerkedett a színészettel, a népi írókkal, és beállt filmgyári gyakornoknak.

Ma már szimbolikusnak tűnik, hogy Szőts Istvánnal egy napon, 1939. júliusában kerültek a Hunniába, s kezet fogtak Balogh Béla Karosszék (1939) című filmjében. Ők lettek a magyar film új nemzedéke az Erdélyi István „filmakadémiájára” járó sok változtatni akaró fiatal: Máriássy Félix, Makay Árpád, Hegyi Barnabás, Morell Mihály, Jeney Imre, Makk Károly és mások társaságában. Itt ismerkedett meg számos íróval: Illyés Gyulával, Keresztúrival, Darvas Józseffel, Radnótival, Képes Gézával. 1941-ben Erdélyi István és Katona Jenő – az akkori nagy mecénások – bízták meg Szőtsöt és Ranódyt, hogy filmesítsék meg Móra regényét, az Ének a búzamezőkrőlt és Darvas József Szakadékját.1 Szőts és Ranódy célkitűzése az volt, hogy a film művészet legyen és tett, a műszempillák és a műtermek világából a kitörjön a természetbe, valóságközeli módon sorskérdéseket jelenítsen meg. Az Ének a búzamezőkről forgatókönyvét az orosz és a magyar paraszt kézfogása, a „békére való izgatás”, a Szakadékét „osztályellenes izgatás” miatt, néhány nappal a forgatás előtt tiltotta be az Országos Nemzeti Filmbizottság.2
Az Ének a búzamezőkről forgatókönyvének ez az első, Ranódy által írt verziója emellett abban különbözött Szőts 1947-ben leforgatott és azonnal betiltott filmjétől, hogy Ranódy ragaszkodott a regény görög sorstragédiákra emlékeztető tragikus végéhez. Itt útjaik elváltak, módszereikben, szemléletükben azonban mindig közel maradtak egymáshoz. Noha mindketten erősen kötődtek a hagyományhoz, a nemzeti irodalomhoz, adaptációikban modern, mikrorealista közeget teremtve, lélektani szempontból ábrázolták hőseiket és a körülvevő miliőt, szereplőik kiválasztásánál a lelkialkat volt a döntő tényező, ezért tudtak jól dolgozni amatőrökkel, gyerekekkel. Ez az új, részletező, gyakran naturalista lélektani ábrázolás költészetté emelkedett filmjeikben.

Szőts még ebben az évben elkészíti e neorealizmust megelőlegező módszerekkel az Emberek a havasont, a magyar film első nagy nemzetközi sikerét aratva ezzel a Velencei Filmfesztiválon (1942). Az első kudarc után Ranódy jó darabig nem tud rendezni. A háború után a parasztpárti Sarló Film igazgatója lett, ő íratta Szabó Pál regényéből a Piros Góz forgatókönyvét, melyből már az államosítás után Bán Frigyes rendezte a Talpalatnyi földet.3 1948-ban lemondott e nem neki való szerepről. Nádasdy Kálmán társrendezőjeként, akivel 1941-ben két filmet is forgatott (Gül baba, Magdolna) elkészíti az első magyar színesfilmet, a Lúdas Matyit. A film nagy újdonsága volt a színek mellett a természetesség, az életöröm. Szinte minden jelenetet valóságos környezetben, falusi vásáron, réten forgattak, szembetűnő a népből frissen jött színészek (Soós Imre, Horváth Teri) spontaneitása.

Ranódy 1950-ben a földek államosítása körüli emberi problémákról, feszültségekről írt szatirikus forgatókönyvet Csillagosok címmel. Mivel nem volt hajlandó változtatni rajta, a forgatást politikai hibákra hivatkozva a felénél leállították. Ranódy saját bevallása szerint sosem tudta ezt a sokkot földolgozni, agyvelőgyulladásba „menekült”4. Nádasdy főrendezősége alatt készült, 1950–53 között, az 1848-nak emléket állító monstre történelmi film, a Föltámadott a tenger, melyben az eredeti háromtagú kollektíva, a főrendező Nádasdy, Ranódy és Szemes Mihály, már sem az Illyés-féle eredeti történetre, sem az eredetileg leforgatott részletekre nem ismertek rá a pótforgatások miatt. Pudovkin instrukcióinak megfelelően naponta kellett egy íróstábnak Kossuth, Görgey és Jelasics szerepét átértékelnie, többek közt Tito megítélésének szellemében.
A „ranódys” stílus
Ranódy 1954-ben rendezte a Hintónjáró szerelmet, egy „életszagú” népszínművet. Újszerű volt a sematikus filmek után a tematika is: egyrészt a magánélet, a szerelem, a hétköznapok kerülnek a központba, másrészt az almanemesítő középparaszt figurájában rehabilitálja nemcsak annak társadalmi helyzetét, hanem a szakértelmet is.

Az olvadás kedvezőbb művészetpolitikai klímájában, 1955-ben megvalósíthatta a Szakadékot. „Sok rendező, aki odáig csak kínlódva, mellékajtókon osonva próbálta önmagát kifejezni, eljutott oda, hogy megtalálhatta saját hangját Fábritól Máriássyig, Makktól magamig…”5 A film mórai mélységgel ábrázolja a magyar falu, a tanyasi élet rideg törvényeit, a szegényparasztok keserű küzdelmét, indulataikat a feneketlen önzés, az embertelenség és az érzéketlenség világában. A megalázott figurákból, különösen a kis Bakosból a tisztaság ereje sugárzik. Ranódy meghatározó gyerekkori élményei, az azonos életérzés teszi lehetővé, hogy itt már teljességében kibontakozik a „ranódys” stílus. Néhány kockából ráismerni a balladisztikus sűrítettségű, sajátos ritmikájú képekre. Ezek minden eleme a közelgő drámát sejteti, a felnőttekben lefojtott hihetetlen indulatok, a népből kiszakadt tanító csalódásai, küzdelmei a film jelenéről alkotott véleményt tükrözik.

Ez a vészterhes hangulat egész filmet eluraló szimbólummá növekszik a Tettes ismeretlenben (1957). A lepusztult budai bérház miliője, ahol minden feszült, teljes társadalmi keresztmetszetet ad. A külföldre vágyó kamaszok, a gyermekek kezében kézről kézre járó, felrobbanó világháborús akna drámaian fejezi ki az 1956 utáni megtorlás atmoszféráját, a gyilkolás, a terror hangulatát, a fiatal áldozatok fölött érzett fájdalmat. A napsütötte idilli külsők éles kontrasztot alkotnak a homályba vesző, komor belsők, lakások, kapualjak hangulatával, s ezek rendkívül változatos plánozása folyamatosan növeli a film robbanáshoz vezető feszültségét. A hazai kritika egyöntetűen elítélte a filmet, a neorealizmus epigonjának minősítették. „A mi házainkban a szocialista rendszerben tizenkét évet eltöltött magyarok laknak, ezek pedig a kapitalista világ nem magyar kisemberei.”6 Ranódy, akinek a számára „a filmkészítés egyenlő volt a belehalással”, e durva kritika után hátat fordított a primér valóságból eredő igazmondásnak, s ezután kizárólag alkatához közel álló irodalmat filmesített meg.

Pályájának egyik csúcspontja a Darvas József Vízkereszttől szilveszterig c. művéből forgatott, méltánytalanul elfeledett, Akiket a pacsirta elkísér. Ebben a filmben poézissé szublimálódik minden szociografikus részlet, a súlyos, epikus tartalmakat lírai hangulatok színezik át. Ilyen leheletfinom kép, amikor a szegény béreslegény és a cselédlány eljegyzésekor a kamera hosszan elidőzik a falusi fényképészbolt rámás képein, majd a két fiatal esküvői képet formál az ajtó üvegében, hiszen még fényképre sincs pénzük. A fényképezés a lélekben történik meg, egyetlen valós hozományuk a nyalóka, s a felhangzó pacsirtadal.
Kosztolányi és Móricz társaságában
A boldogság, a szépség utáni vágy, s az illúzióvesztés, a kiszolgáltatottság életérzése fűzte Ranódyt a hozzá nagyon hasonló lelkialkatú írókhoz, Kosztolányihoz és Móriczhoz. Többször leírták róla, hogy Kosztolányinak móriczos, Móricznak kosztolányis. „A rejtőzködő” azonban mindig a saját élményeit találta meg az irodalomban. Az igazságkereső Nyilas Misi története apja debreceni kollégiumi emlékeire rímelt, Árvácska mintáját pedig Julinak hívták, s padtársa volt Ranódynak a bácskai tanyasi iskolában, verébpaprikást is főztek együtt… 7

A Légy jó mindhalálig Nyilas Misi kálváriájával nem csak az általában vett felnőtt- és társadalmi igazságtalanságok, az emberi méltóság lealázásának látlelete volt, hanem a kádárizmusnak is, mely a felnőtteket is gyereksorban tartotta. A film interpretációjában a kollégium hatalmas méreteibe belevesző csupaszem kisfiú, mikor ténylegesen összetalálkozik az élettel, nemcsak debreceni kisdiák nem akar lenni: élni sem akar. A gyermeket Ranódy „olyan hangszernek” tartotta, „amelyen még nincs hangfogó”, s képes a legbelsőbb vallomást megszólaltatni. Megrendítőek a gyerekfigurái: Bakos Jóska (Csőgör Tibor), Matyi (Kubik Béla), Nyilas Misi (Tóth Laci), Árvácska (Czinkóczi Zsuzsa). A még olvasni sem tudó tanyasi kislányt hétezer gyerek közül választotta ki, folyamatosan rajzolva instruálta. Czinkóczi – Mészáros Márta Napló-filmjeinek későbbi hősnője – élte a szerepét, többek között saját tehenét nógatta a filmben. Ma is ugyanolyan szívszorító végignézni, ahogy Árvácska a szörnyűséges megaláztatások közepette őrzi emberi méltóságát, ahogy boldog tud lenni egy halott rigóval.

A bajai ifjúkori emlékek színezték át Ranódy „kisvárosi Magyarország”-élményét. Kosztolányi Sárszegét Bajára helyezve, a Pacsirtában inkább belülről, az Aranysárkányban pedig teljes társadalmi körképben ábrázolta mindazt, amiről saját élettörténete is szól: hogyan szülhet a boldogtalanság kiszolgáltatottságot, majd zsarnokságot, agressziót. A Pacsirtában olyan intenzív a környezetrajz, hogy szinte tapintható, szagolható a kávéházak, a nyilvánosház éjszakai élete, a nappali utcák csendes unalma, az a halott élet, ahova néhány napra kiszabadulnak Pacsirta teremtményei bezártságukból. Az Aranysárkányban (1966) a hiánydramaturgia eszközei lesznek a színek is: a világgal szemben az intellektusába húzódó Novák tanár úr hideg, kék belsőkbe vonul vissza a film eleji harsány májusból. Ranódy talán ebben a két Kosztolányi-filmben vonzza legészrevétlenebbül a nézőt érzelmeinek mélyrétegei felé.

Az Aranysárkány és az Árvácska között tíz év telt el. Ranódy sorra írta a forgatókönyveket, a filmek vagy pénz, vagy kultúrpolitikai okok miatt hiúsultak meg. (Fejes Endre: Rozsdatemető, Tersánszky Józsi Jenő: Viszontlátásra drága, Benedek István: Aranyketrec, Miroslaw Krleža: Areteusz és a Kolombusz Kristóf, Németh László: A két Bolyai és Hubay Miklós Gerlóczy Gedeonról írt életregénye, az Esti Kornél, egy Széchenyi-forgatókönyv, valamint Kaffka Margit nyomán a Két nyár című filmje próbafelvételek leforgatása után maradtak félbe.)

Habár a Ranódy-féle sors, irodalmi klasszikusokon átszűrt igazmondás, alkotói magatartás fölött már eljárni látszik a rohanó idő, megőrzi a mozgóképes emlékezet, miként Ranódy is ezt tette kedvenc Kosztolányijával utolsó filmjében, a Színes tintákról álmodomban. A költő vallomásait, a róla fönnmaradt archív filmrészleteket fűzte egybe a Kulcs, Fürdés, Kínai kancsó című novellákból még 1973-ban forgatott kisfilmekkel. A film végén Ranódy szól hozzánk, mintha maga a költő lenne, (Kosztolányi Ádám képében) de saját hangján: „Szemedben éles fény legyen a részvét, úgy közeledj a szenvedők felé…”. 1983-ban halt meg, szívrohamban.
1 Bernáth László: „A Piros Góztól a Talpalatnyi földig. Interjú Ranódy Lászlóval.” Filmszem, 1978/8.
2 Szekfű András: Interjú Ranódy Lászlóval. Magyar Nemzeti Filmarchívum, kézirat, 1970. 4-6.
3 Zsugán István: „A Piros Góztól a Talpalatnyi földig. Makk Károly visszaemlékezése.” Szubjektív magyar filmtörténet 1964–1994, Osiris–Századvég Kiadó, Budapest, 1994. 411-416.
4 Szekfű András id. mű 18.
5 Uo. 23.
6 Komlós János: „A tettes ismeretlen. Új magyar film.” Népszabadság, 1958. január 30.
7 Ablonczy László: „Ranódy László filmrendező vallomása az Árvácska ürügyén.” Hajdú-Bihari Napló, 1976. március 4. 4.