Felix von Groening cannes-i különdíjas filmje több szempontból becsapós. Az egyik, hogy a Szarul állnak a dolgok cím, alatta a belga vígjáték megjelöléssel, úgy hangzik, mintha az Amerikai pite típusú tinikomédia egyik megkésett európai verziója lenne. A másik, hogy első nézésre egy klasszikus „így jöttem”-típusú elsőfilmnek tűnik. Nos az előítéletek közül egyik sem bizonyul megalapozottnak.

Mert a 33 éves rendezőnek ez nem az első filmje, hanem a harmadik; életrajzi motívumokat sem tartalmaz – nem is nagyon tud, hiszen egy regény adaptációja –; nem is ez a címe – a belga cím magyar tükörfordítása valahogy úgy hangzana (hozzáteszem, sokkal jobban), hogy A dolgok sajnálatos mivolta –; és nem is vígjáték.

Hogy a film belga, nos, az stimmel. Viszont nem annak tűnik: a vidéki házak, kocsmák belső, és a sáros utcák külső felvételeiből álló helyszínek, a lezüllött alkoholistákból verbuvált szereplők, a túlzott szeszfogyasztásból fakadó konfliktusok túlságosan is ismerősek a kelet-európai szemnek. A 13 éves Gunther Strobbe apjával és három nagybátyjával él a nagyanyja házában. A felnőtt férfiak napjaikat céltalan vedeléssel, és annak járulékaival: bepisiléssel, hányással, verekedéssel töltik, a kis Gunther eközben próbálja feltalálni magát a kilátástalannak tűnő helyzetben. Az epizódszerű események narrátora a nagykorú Gunther, ráadásul egy regénykísérlet apropójából, így az ő kilátástalanságából is kapunk egy jó adaggal.

A szenvedő és éhező önjelölt művész leginkább párkapcsolati gondokkal küzd. A film sikeresen felidézi egy jó nagy berúgás emlékét: a rettentően erős felütés után elindul a fékevesztett tivornyák sora, de a végeláthatatlan részegeskedések végignézésével kellemetlen fejfájás marad hátra, mert kissé öncélúvá válnak a képsorok. A film trailerében pl. a részeg meztelen férfiak bicikliversenyét látjuk. Ez is csalóka lehet, mert nem ez a legenigmatikusabb jelenet, ennél sokkal jobb, amikor Strobbe-ék bekérezkednek egy bevándorolt család nappalijába, hogy megnézzék a tévében Roy Orbison koncertjét, s amikor a legenda a Pretty Woman-t nyomja, a fiúk bevadulnak, és táncba kezdenek. A jeleneten keresztül felvázolt tabló tűpontos, Strobbe-ék tragikomikus életimádata és a nem kevésbé tragikomikus történelmi korszak közös nevezőre kerül.

A film atmoszférája és tárgyi világa is telitalálat. A kapitalizmus felfutásának hajnalán járunk: a nagymama háza, a kis Gunther apjától megörökölt, kinyúlt pulcsija, a régi biciklik, a szobaajtókon lógó színes huzalok, a fekete-fehér tévék sikeresen idéznek meg egy letűnt világot. Mintha a Strobbe család első kamerájával készített karcos családi felvételeket látnánk. Ezért talán a kézikamerával felvett film céltalansága még védhető is.

Viszont ha a néző nem elégszik meg a kiváló és eredeti színészi játék élvezésével, akkor az első rácsodálkozás után elvész a jelenetek kavalkádjában. A percekig tartó vonatozás a kocsmában például már nem vicces, még a két táncoló törpe látványa sem tud segíteni rajta. Ha valamilyen értelmet mégis ki akarunk hámozni a katyvaszból, akkor az egyedüli kapaszkodót a biciklizés motívuma jelentheti számunkra. A kis Gunthert is biciklizés közben látjuk először, miközben egyensúlyozva feláll a hátsó ülésre, majd elesik, és a kerék tönkremegy. Saját maga képtelen megjavítani, az apja pedig az ivással van elfoglalva, úgyhogy a nagymama ad pénzt az újra. Majd a részeg bicikliverseny a kisvárosban ragadtak tenniakarásának az eredménye. Az egyik nagybácsi, miközben apu elvonón van, egy biciklitúrán szenved el komoly balesetet. Felnőttként Gunther a saját kisfiát tanítgatja a jármű használatára. Groening a kétkerekű felhasználásával érzékenyen épít fel egy metaforát: „az egész olyan mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni” – mondják; Groening szerint még akkor is eleshetsz, ha már jól kitanultad – de az alapokat ettől függetlenül át kell adni. A generációk váltakozásának az apák bűnei ellenére is megvan a szépsége, s ennek a lírai körkörösségnek az érzékeltetése a film végére furcsamód tisztává válik.

A jelenetek véletlenszerű hömpölygése után ez éppolyan meglepő, mint a már említett többi félreértés. Sajnos ezeket esetleg a film második megnézése oszlathatná el. Csak az a gond, hogy miután az összes kétségünket felszámoltuk Groening munkájával kapcsolatban, már nem lesz annyira érdekes.