Az én filmem elég silány minőségű. Fekete-fehér, nyolcmilliméteresre forgatták, hang nélkül, persze, amikor klimpírozni akarok alája, az mindig balul sül el, úgyhogy most meg sem próbálom (mint ahogy a diafilmekhez is hűtlenné váltam, amikor a nyolcmilliméteres „csodáira” rátaláltam, úgy ez utóbbit is túlnőtték a videotékák). A párbeszédet (egy db. van benne) inkább feliratoznám, követve a némafilmek hagyományait. A főszereplő benne legyen Orrbelefütty, van már egy ilyen nevű novellahősöm, neki van ideje erre.

Orrbelefütty végigtrappol a kisváros utcáin székelyruhában. Elszalad a játszótér mellett, végig az egyemeletes lakóházak szegélyezte utcán (a kamera mindvégig jobb oldalt halad, sínen, mondjuk – amikor közelít, mintha találkoznának, legalábbis Orrbelefütty eléggé idegesen belenéz –, tehát azt, hogy a bal oldalon mi van, nem látni), a garázssoron megugatja egy boxer, őrjöngve veti magát a dróthálóhoz, Orrbelefüttyöt ez viszont nem érdekli, szalad, mint Tomb Raider.

Orrbelefütty rutinos mozdulattal veti át magát a határként is működő betonkerítésen, hatalmas, elvadult kertben találja magát. Végigszalad az ösvényen, ám egy idő után lassul a futása, végül megáll. Mereven bámulja a két hatalmasnak tűnő tornyot, amelyek között, mintegy hídként, egy futószalag sziluettje látszik. Letér az ösvényről. (A kamera ezidáig a kerítés mögül filmezett, mintha az operatőr nem tudott volna átugrani a kerítésen.)

A következő képkockákon Orrbelefüttyöt látni a két épület között. (A kamera egy betonúton közelít, látszik az út szalagja, ahogyan kikanyarodik az épületekhez, az operatőr valószínűleg a kapun jöhetett be.) Kihaltnak tűnnek az épületek (ha lenne ördögszekér, akkor ezt görgetné a szél, de hát nincs, hülyeség is ilyent képzelni a Hargita aljában), a baloldaliból macska sompolyog ki, arrébb tyúkok kapirgálnak. Orrbelefütty benyit az ajtón, bent hatalmas tér, de gépezet semmi. Döbbenten nézi a kitört ablakokon beszüremkedő napfénycsíkokat, majd hátranéz a futószalagra, ami kb. ötemeletnyi magasságban csatlakozik be ebbe a toronyba, visszadugja a fejét a nyílásba, de bent tényleg semmi sincs. Még csak állványzat sem. Semmi.

Orrbelefütty döbbenten kihátrál, lassan továbbindul, megint egy betonkerítéshez érkezik. Ezen már lassabban mászik át, sírok közé huppan. A temetőben szintén székelyruhás gyerekek fogócskáznak, beáll játszani közéjük, a templom előtt ünneplőruhás emberek.

A kamera a templomhajó bejáratától közelít rá Orrbelefüttyre, aki az evangéliumot olvassa. Nagy megtiszteltetés ez, a hívők arcán feszült figyelem, valaki sír, talán Orrbelefütty édesanyja, talán a keresztmama. Majd felgyorsul a mozgás, kissé komikusnak tűnik az első áldozás rituáléja (képenként bevillannak a Kásahegy című diafilm kockái), majd kint kalács és tejeskávéosztás.

Orrbelefütty egy másik nap. Megint csak betonkerítés előtt áll, ám ez szögesdróttal van szegélyezve, középen hatalmas kapu. Unottan dobálja gömbölyű széndarabokkal, amikkel tele az udvar. A kapu kinyílik, fehér köpenyes elárusítónő tereli be a kint várakozó gyermekeket. Mindenikük kezében hatalmas szatyrok, tele üvegekkel, amiket beváltani hoztak. Megszólítja Orrbelefüttyöt (és akkor következne a párbeszéd-panel):

– Te, hát nem tudsz köszönni? Bezzeg a templomban milyen szépen olvastad az Evangyéliumot!

Most egy szoba látszik. Középen hatalmas ágy, benne egy anya alszik a kislányával. Az ágynak hátukat vetve két kamaszfiú nézi a tévét. Az anya néha horkol, ami zavarja a kisebbik fiút, ilyenkor benyúl a paplan alá, megrázza a nő lábát. De közben feszülten figyel a képernyőre. A Stalker megy, eléggé silány a film minősége.