A Hollywoodban jó ideje dívó műfajkeverési hisztéria ritkán szül fogyasztható darabokat. A különböző zsánerek összebékítését célzó, kényszer szülte divat áramán születő hibridek java hitvány fércmű, vaskos melléfogás. Ez persze nem akadálya annak, hogy ne próbálkozzanak újra és újra a rendezők: az eredetiség utáni hajszában a paródia mellett még a műfajkeverés tűnik a leginkább járható (egér)útnak.
Kevés kivétel akad a különböző témájú, rendű és rangú, ám a zsánerek orv becserkészését illetően alapvetően mégis egy rugóra járó produkció között: a kung-fu filmeket és a westernt összeházasító Shanghai Noon az üdítő kivételek közé tartozik. Úgy fest, a siker mindössze arány- és erkölcsi érzék kérdése: amennyiben az alkotók ízléssel nyúlnak tárgyukhoz, s a tradíció, nem pedig a kassza tisztelete vezeti őket, nem kell elszörnyedniük művük láttán.
Napjaink egyik legeredetibb és feltétlenül legrokonszenvesebb akciószínésze, Jackie Chan kosztümös kalandfilmekkel kezdte pályáját, hogy azután sajátos humorával megújítsa az akcióműfajt, s rövid idő alatt fanatikus híveket sem nélkülöző rajongótáborra tegyen szert Ázsiában. Munkáinak ereje és bája azonban nem csupán a humorban rejlik. A mozi iránti olthatatlan szeretetéről és mérhetetlen alázatáról híres színész és rendező a klasszikus filmcsinálás utolsó nindzsája. Annyiszor elmondták már, szinte közhely: Jackie Chan azon nagy alkotók (Buster Keaton és Harold Lloyd) legigazibb, vagy talán egyetlen örököse, akik számára a filmkészítés még valóban – szó szerinti és átvitt értelmében egyaránt – élet és halál kérdése volt.
Ez a hozzáállás teszi vonzóvá legfrissebb moziját is. A Shanghai Noon eredeti ötlete Chan fejében fogant meg néhány évvel ezelőtt. Hogy eddigi munkáihoz képest váltson, azt számos tényező motiválhatta: repertoárja kiszélesítésének szándéka feltehetően másodlagos volt a döntésben, fő okként az szolgálhatott inkább, hogy a nyolcvanadik filmjéhez közelítő, negyvenen túl járó színész egyre nehezebben viseli a fizikailag igen megterhelő akciószekvenciákat (köztudottan minden akciót maga játszik filmjeiben), s egy új műfajba tett kiruccanással lazíthatott az ízületeit satuba fogó szorításon.
A címében a Délidő (High Noon) című klasszikusra hajtó, és alapjáraton buddy movie-kat, továbbá egy sor spagettiwesternt idéző, a múlt század végén játszódó mese hőse egy kínai császári testőr, aki Amerikába indul, hogy furmányos gonosztevők által a Tiltott Városból elrabolt hercegnőt megmentse. Küldetésének teljesítése közben egy zavart fejű, megbízhatatlan barát és egy indiánfeleség szegődik melléje: e sleppel kísérve kell felvennie a harcot a nyugat felforgatóival szemben. Rendhagyó történet, szokatlan zsanér – a Shanghai Noon azonban nemcsak műfajában tér el Jackie Chan eddigi munkáitól, hanem az ábrázolás mikéntjét illetően is. A karrierjét reklámklipekkel kezdő, s a mainstreamben most debütáló Tom Dey rendező az elmaradhatatlan akciójelenetek mellé látványos képi világot épített fel. Ellentétben színészünk legtöbb művével, amelyek szinte kizárólag az ő kivételes karizmájára és még kivételesebb harcművészeti képességeire alapoztak, itt – westernben ez kötelező – a táj és a tárgyi környezet is beköltözik a filmbe, s főszereplővé lesz: a pergő cselekmény közepette Dan Mindel operatőrnek jut ideje és tere rá, hogy nagyívű panorámázásokkal, széles nagytotálokban pásztázhassa a külső helyszíneket, amikor pedig belsőkbe tér, inventíven rajzolhasson kolorlokált.
Azért ne gondoljunk arra, hogy a film tökéletesen más regiszteren szól, mint Jackie Chan eddigi munkái: a csiszolt akciójeleneteket finom verbál-humor és leleményes szituációs gegek ellenpontozzák, s a színészek – minden tiszteletük mellett – nagy kedvvel poentírozzák és parodizálják a vérkomoly(kodó) zsánért. A Shanghai Noon nem afféle híg, műfaji és formanyelvi nonszenszekkel dolgozó stíluskevercs, hanem pazar és egzotikus ízekből összeállított csinos koktél. Könnyű és felettébb elvezetés. Nem viseli meg a gyomrot, nem száll senkinek a fejébe, és másnapos sem lesz tőle senki: ínyenceknek és mezei mozistáknak egyaránt ajánlható.
