Kemény és magányos embereknek való film ez, akiknek az élet már előre köszön és a kalapját is megemeli. Persze nem kell mindezt szó szerint venni, mint ahogy a zenemániás Rob szavait sem, akinek önsajnálós dumájával kezdődik el ez új Stephen Frears-mozi.
Rob csalódott és megkeseredett, mert épp most hagyta el a kedvese, s ettől rendszerint vagy nagyon kíjózanodik az ember, vagy úgy elázik, hogy öröm nézni. Nos a Pop, csajok satöbbi főhősét nem ilyen anyagból gyúrták. Ő se perc alatt összeállít egy ötös toplistát (mondjuk az öt legbánatosabb szám egyedül élő magányosoknak, vagy az öt legcinikusabb dal sokgyermekes családapáknak), s közben elmereng kicsit volt szívügyei felett. Mialatt persze szenved, és kisiklott életének értelmét keresi, de ezt sem túlzott lelkesedéssel.
Ez a film tényleg nekünk szól, s nemcsak azért, mert a John Cusack alakította figura jó dokumentarista hagyományokat követve egyenesen belebeszél a kamerába, s ez olyan, mintha egyenesen az arcunkba siránkozna, ki se vonhatjuk magunkat, félre se nézhetünk, hanem azért, mert testreszabott történet pereg a szemünk előtt, testreszabott filozófiával körítve. S ez valahogy mindig megkapó.
Rob amolyan zenebuzi: többezer lemezzel bélelte ki a szobáját, s egy kis boltot is vezet, de ezt csak hobbiból, mert épeszű ember nem vásárolna ott, elég ha csak futó pillantást is vet Rob két segédjére. És itt el is érkeztünk a film tagadhatatlan erősségéhez: az élettel és bogarakkal teli mellékszereplőkhöz. Catherine Zeta-Jones, Tim Robbins, Lili Taylor, Joan Cusack, hogy csak a tuti neveket soroljuk. És Nick Hornby azonos című regénye szerencsére jó szöveggel is ellátta ezeket a hősöket, olyan nyersanyaggal, amely egy angol humoron felnőtt rendező kezében tovább kamatoztatja erényeit.
Mert ebben a történetben semmit sem lehet vérkomolyan venni (vagy épp ezért?), mert minden mondatot és gesztust, hisztériát és mélylélektant átsző az (ön)irónia, az a gyógyszer, mely a film kisebb hiányosságait, horzsolásait is jótékonyan gyógyítgatja. Legjobb példa erre, hogy amikor Laura (Rob barátnője) édesapja meghal, és Rob sápadtan áll az üzletben, a döbbent eladósegédek együttérző hangon állítják össze az öt legobb halotti dalokat tartalmazó listát. De ilyen az a jelenet is, melyben négy variációját láthatjuk, a miként kell kitessékelni barátnőm szeretőjét az üzletemből című egyfelvonásosnak. Kár, hogy a meggyőző variációk csak Rob fejében léteznek, s Ian (Tim Robbins) mindebből csak egy fagyott arcot lát. Nos, ha nem is fogunk megszakadni a röhögéstől, s nem is sírjuk tele zsebkendőinket, de nem is leszünk nagyon vidámak, azért nyugodtan (némi malíciával) rögzíthetjük: kellemes és nézhető moziban volt részünk. Egész biztos, hogy helye lenne a legjobb öt önsajnálós, félvigyorgós dolgozatok sorában. Mondjuk, úgy a dobogós helyek valamelyikén.
