William Dieterle: The Life of Emile Zola / Zola, 1937 William Dieterle: The Life of Emile Zola / Zola, 1937

Émile Zola megszépített élete

William Dieterle: The Life of Emile Zola / Zola, 1937

ÉRTÉKELD A FILMET!
Zola
William Dieterle
1937

A Filmtett szerint: 6 10 1

6

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Köztudottan rengeteg támadás szokta érni az Amerikai Filmakadémia döntéseit, amelyek között listavezető a politikai állásfoglalás vádja: nem szerencsés ugyanis, ha az esztétikai értékek elé helyezik azt. Márpedig valami ilyesmi történt a Zola esetében (is), de míg eljutottak odáig, két nehézséggel is meg kellett küzdeni az önmagukat ünneplő hírességeknek.

Az 1938. március 10-én megtartott, sorrendben 10. Oscar-díj átadása már rutinfeladatnak tűnt az Amerikai Filmakadémia számára, melynek tagsága ekkorra átlépte a tízezres határt (jelen pillanatban 5777 tagja van). Aki kérvényezte felvételét, azt fel is vették, és senki nem akart lemaradni róla, hogy ilyen-olyan módon részese legyen az év legjobb „bulijának”. A bulit azonban beárnyékolta az emberi kíváncsiság, ami naggyá tette ugyan az Oscart, de ugyanakkor tönkre is tudta tenni. Történt ugyanis, hogy az 1937-es díjátadó előtt egy újságírónak sikerült világgá kürtölni a nyertesek nevét, mielőtt még bárki a színpadra lépett volna. Ez volt a kiváltó oka annak, hogy az Akadémia vezetősége felkért egy könyvvizsgáló céget (Price Waterhouse), hogy töltsék be a szavazatszámlálói feladatkört, hogy a végeredmény csak a színpadon, a borítékot felnyitó díjátadó révén kerüljön napvilágra. A titkok felett győzelmet arattak ugyan, de az időjárás nehezebb ügynek bizonyult, és még Hollywood hatalmasságai sem voltak képesek elállítani azt a hatalmas esőzést, ami Los Angelesre szakadt. A ceremóniát el kellett halasztani, így csak március 10-én gördült le a vörös szőnyeg, melyen száraz lábbal haladhattak végig az év legjobbjai.

Kép a Zola című filmből

De a ceremónia csillogása csak talmi ragyogás volt, hiszen Európában már gyülekeztek a felhők, előrevetítve egy újabb világégés lehetőségét. Mi más lehetett volna jobb választás ilyen időkben, mint egy film a Dreyfus-ügyről, amely még 30 év távlatából is élénken élt az emberek emlékezetében. William Dieterle Zolája megadta ezt a lehetőséget Hollywoodnak, Hollywood pedig élt vele. Pedig az alkotók gondosan ügyeltek rá, hogy semmi kivetnivaló ne kerüljön a filmbe, ezért már a film eleji inzert leszögezi, itt csak nyomokban látjuk majd a valóságot, a film nagy része fikció. Akkor és ott szükség is volt erre a lépésre, hiszen egy ellentmondásos karakteren keresztül mutatja be azt a politikai botrányt, ami évekre kettéosztotta a francia társadalmat, felszínre hozva – sok mással együtt – az antiszemitizmus kérdését is.

Kép a Zola című filmből

Ám a film elején a néző ebből még mit sem sejt. A történet egy párizsi manzárdszobában kezdődik, egy börleszkbe illő jelenetsorral. Paul Cézanne dideregve festeget, miközben Zola rongydarabokkal próbálja betömni a lakás ablakain tátongó lyukakat. A nincstelenség pillanatok alatt felfűti a két művészt, a jelenet bohém vádirattá fokozódik. Az igazság bajnokai dideregve kénytelenek alkotni, miközben a hazug álművészek vígan élnek. A felforrósodott hangulatban Cézanne és Zola a könyvespolcot veszi célba és a kályhába szórják a kor sikerkönyveit. A film legőszintébb és legjobban megkomponált jelenete pörög a szemünk előtt, sajnos innen már csak lefele vezet az út. A viccesen ábrázolt, fiatalosan lüktető szenvedély mögött megbúvó nyomor hamarosan véget ér, Zola állást kap egy kiadónál. Innentől fogva kis jelenetfüzérként látjuk az író csúcs felé tartó útját. Egy szegmenst kap a párizsi rendőrség elől menekülő prostituált megmentése (természetesen ő Nana), egyet a híd alá kényszerült hajléktalanok, egyet a felbőszült cenzorok, egyet pedig A bukást olvasva feldühödött katonai vezető, miközben Zola könyveit falja a közönség. Vagyis eljutunk arra a szintre, ahol a már nemzetközi sikerben fürdőző Zola az igazság bajnokaként lép fel a hatalmasságok ellen, akik vajmi keveset tehetnek ellene, bármennyire is próbálják eltüntetni az író húsba vágóan naturalista műveit.

Kép a Zola című filmből

Aztán egyszer csak elérkezik a kényelem kora, és vele együtt az, aminek már semmi köze sincs a valósághoz. A filmbéli író lenyugszik, hatalmas házában elkényelmesedve él, mikor visszatér hozzá a még mindig szegény Cézanne. A festő felidézi a múltat, amikor még Zola fellázadt volna új énje, az elhízott, gazdag művész ellen. Cézanne szerint a művészethez szegénység kell, és faképnél hagyja barátját. A film íve itt megtörik és egy kis időre el kell felejtenünk Zolát. A helyét Alfred Dreyfus veszi át, akit egy reggel letartóztatnak. A párizsi német katonai attasénál olyan iratokat találnak, amelyek francia katonai hadititkokat tartalmaznak. A sebtében lefolytatott nyomozás (számba veszik, hogy ki juthatott az információkhoz, és közülük kiválasztják a leggyanúsabbat) után Dreyfust vádolják meg, akit megfosztanak katonai rangjától és az Ördög-szigeten lévő börtönbe deportálják, annak ellenére, hogy a tiszt végig kitart ártatlansága mellett.

Kép a Zola című filmből

Az még csak hagyján, hogy ez kis közjáték csupán nagyvonalakban követi a történelmi tényeket, de az egész annyira vázlatos és elkapkodott, hogy a nézőnek az az érzése, hogy valamiféle lábjegyzetet illesztettek számára a filmbe, mely megadja az elégséges információt a második felvonáshoz. De az egészben mégsem ez a legfurcsább, hanem az, hogy egy szóval sem említik meg azt a tényt – ami végül az egész botrány legsarkallatosabb kérdésévé vált – miszerint Dreyfus zsidó származású, szemben az igazi tettessel, a nemesi származású Ferdinand Walsin-Esterhazy őrnaggyal. Szóval ilyen előzmények után állunk neki a film második felének, amely lényegében egy bírósági dráma. A történelmet némiképp átírva Zola válik az ügy központi figurájává, akit eleinte hidegen hagy az egész, de – főleg Cézanne szavai hatására – végül beleveti magát az ügy közepébe és megírja Vádolom című nyílt levelét, melyben megkérdőjelezi a bírák pártatlanságát. Zolát bíróság elé állítják, majd elítélik, ami miatt Londonba kell menekülnie. A helyzet roppanásig feszült, de egyre többen hisznek Zolának, és végül kiderül az igazság, az író pedig hazatérhet.

Kép a Zola című filmből

A legnagyobb probléma az, hogy a jól felépített bevezetés után a film elveszti dramaturgiai ívét. Túl sokat akar markolni, de végül csak egy hevenyészetten felvázolt történetre futja, amiben semmire nincs elég idő. A karakterek, a történet, mind-mind egy tétel igazolását szolgálják, kellő mélységbe semmi és senki nem tud lehatolni. Az pedig külön szívfájdító, hogy a naturalizmus atyja egy ilyen idealista, a valóságot jótékonyan elpalástoló életrajzi feldolgozást kapott, ami sokkal közelebb van a film elején elégetett populáris irodalomhoz, mint Zola értékeihez. Természetesen a pozitív üzenet és a politikai állásfoglalás meghozta az Oscart a film számára, és még az íróknak is jutott egy (köztük a magyar származású Herczeg Gézának), a Dreyfust alakító Joseph Schildkraut pedig megkapta a maga „szimpátia-díját", de a film igazi értékei elsősorban a nyitó fél órában és a Cézanne-t alakító Vladimir Sokoloff játékában keresendők.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?
Zola

Zola

Fekete-fehér életrajzi, filmdráma, 116 perc, 1937

Rendező:
Szereplők: , , , , , , Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint:

6

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Friss film és sorozat