„Itt lenne az ideje, hogy ne csak Szabadka községét, Palicsot és környékét bolygassa fel a fesztivál, hanem az egész ország vegyen tudomást arról, hogy a Vajdaságban egy nemzetközi rendezvény létezik!” – hangzott el a 13. Európai Palicsi Filmfesztivál záró sajtótájékoztatóján.
Igen meglepő lehet, hogy nem a nemzetközi részvételért, vendégekért vagy elismerésért kiáltottak a szervezők, hanem a hazai porondon való markánsabb hangú szereplést tűzték ki jövőtervnek. Azonban egy olyan fesztiválon, ahol a hazai filmtermés olyan szinten nem képviselteti magát, hogy már évek óta egyetlen szerbiai alkotás sem indul – sem a verseny-, sem a kísérőprogramokban –, ott valóban jogos lehet az effajta aggodalom.
Itt viszont nagyjából véget is ért a kritika, mert az idei palicsi filmfesztivál bebizonyította, hogy egyre inkább méltó a figyelemre. Végre csökkent a flanc, gyengült a partik fénye, kevesebb volt a protokollesemény, és valamiféle bölcs nyugalom töltötte meg az egész fesztiválhangulatot. Ehhez nagyban hozzájárult persze, hogy az idei programba csupa olyan filmet válogattak, melyek megszeppenést okoztak, csöndet generáltak, mivel utánuk már nem voltak szavak. Nem mintha a világ legjobb filmjei peregtek volna idén a nyári színpadon, hanem mert olyan dolgokat mertek kimondani, amelyekről még akkor sem hittünk el, hogy elhangzottak, mikor már kimondattak…
A főversenyprogramban szerepelt Zanussi legújabb alkotása, a Persona non grata, a fiatal dán filmrendezőnő, Anette K. Olesen Szemtől szembenje, továbbá az idei szófiai filmfesztivál fődíjasa, az Ég a táj felett, Boszniából. Az Arany-torony végül Jan Cvitkovic, a Temetéstől temetésig alkotójának kezében landolt. A Tolerancia Díjért folyó harcban kiemelkedőnek számított a tavalyi év legnagyobb cseh durranása, a Something like happiness, de ugyanebben a szekcióban versenyzett Vranik Roland Fekete keféje, illetve a 2005-ös év nagy kedvence, a Lady Zi, amely végül meg is nyerte a Párhuzamok és átfedések nevű versenyszekciót. A Magyar Filmunió is felvonultatta a tavalyi év legsikeresebbjeit, s a külön az „új magyar filmnek” szentelt kísérőprogramban szinte az összes reklámozható magyar filmet levetíttette. Mindennek ellenére viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy a tavalyi év legnagyobb kezdeményezéséről, amely elvileg idén ért volna tetté: a Palics–Szeged közreműködésről, sajnos mindenki mélyen hallgatott...
No, de nem lehetünk ennyire elégedetlenek, jövőre talán ez is összejön. Inkább örüljünk a kevesebb szúnyognak, az arculatnak, amely immár tudott európaibb lenni, és a sok fiatalnak, akit a közönségben látni lehetett, illetve annak, hogy egyre többen töltik július utolsó napjait a kis-párnájukkal a palicsi nyári színpad fapadjain a hűvös, éjszakába nyúló vetítések, és a rovarok ellenére is.