A videoklip-kultúra rendkívül izgalmas kutatási terep, mégis mindössze néhány cikk, elemzés látott napvilágot a témában. Debütáló tanulmánysorozatunkban a klipművészet azon legfontosabb rendezőit mutatjuk be, akik bebizonyították, hogy érdemes komolyan vennünk ezt a sokáig lenézett műfajt. Az első részben a szerzők megjelenéséig vezető rögös út, a kifejezési forma kialakulása kerül terítékre.
Mi a zenés videó1?
A Columbia enciklopédia szerint „egy közismert feljátszott dal videón rögzített előadása, amit többnyire tánc, vagy töredezett történet kísér és néha koncertfelvételeket is tartalmaz. Tipikusan 3-5 perc a hosszúságuk, gyakran tartalmaznak gyors vágásokat, stilizációt, ábrándozó, sokszor erotikus képzelgést és számítógépes grafikát.” Egy másik, korszerűbb definíció szerint „A zenei videók az avantgárd hagyományból kölcsönöztek, sok esetben a transzfilmek konvencióit dolgozták át. A dalokra épülő kísérleti filmek némelyike a zenei videó-formátumot vetítette előre.”2
Ha nagyon sarkítva szeretnénk fogalmazni, akkor azt mondhatnánk, hogy a videoklip vizuális reklám, amely egy előadó vagy zenekar termékét hivatott eladni. Persze ennél jóval többről van szó, de jó pár évnek el kellett telnie, amíg ez az audiovizuális kifejezési forma kivívta presztízsét. Ha el kéne helyezni a filmművészet térképén, akkor valahol a történetmesélő filmek és az absztrakt/kísérleti filmek közt foglal helyet – koncepció kérdése, ki melyik vonalat erősíti meg egy-egy alkotásban. Míg a filmekben a zene a hangulatot határozza meg, addig a klipeknél ez épp fordítva működik: a kép mindig a zene alárendeltje, lelke minden esetben hangokból áll. Alapvetően két csoportot különböztetünk meg: a performance-, illetve a koncept-klipek csoportját. Míg az első esetben az előadó maga is feltűnik a képeken és imitálja a dal előadását, addig a koncept-klipben nem szerepel – ott valami egészen más elképzelés mozgatja a művet. Persze, a kategóriák közt sokszor átfedés van.
A klip legfőbb jellegzetességei a gyors vágás és a koncentráltság. Az alkotónak mindössze pár perce van, hogy elbűvölje, lekösse, megfogja a befogadót, hogy – sokszor – egy egészestés filmnyi történetet meséljen el, és persze nem utolsósorban, hogy az illető zeneszám népszerűségét növelje. Így a klip a némafilmekkel van szoros rokonságban, hiszen szavak nélkül mesél el valamit, vagy társít asszociatív képeket a dal hangulatához. Hogy agyunk fel tudja fogni a másodpercenként változó képeket, nekünk, nézőknek is sokat kellett fejlődnünk. Balázs Béla szavait idézve: „Régen nem bírták volna követni az ilyen tempót. Azt is megtanultuk, hogy gyorsabban lássunk.”3
1 music video
2 Thompson, Kristin – Bordwell, David: A film története. Budapest, Palatinus kiadó, 2007. 633.p.
3 Balázs Béla: A látható ember, A film szelleme, Gondolat. 1984. 168.p.
A klipművészet rövid története
A hangosfilmtől a musicalig
Ha a videoklipek történetéről beszélünk, a mondókát a hangosfilmnél kell kezdeni. Az első hangosfilmként az 1927-es Dzsesszénekest tartja számon a filmtörténet, de már előtte is voltak próbálkozások hang és kép szinkronba hozására.
1894-ben Edward B. Marks és Joe Stern például a Little Lost Child című dal előadása közben állóképeket vetített a háttérben. Szintén úttörőnek bizonyult Lee De Forest, aki már 1923 körül összehozott néhány zenés rövidfilmet. Ugyanúgy a Walt Disney cég is készített animációkat, melyekben központi szerepe volt a zenének, de a Warner Brothers műhelyében még ennél is fontosabb dolgok mentek végbe, 1926-ban ugyanis Spooney Melodies címen megszületett az első zenés klipsorozat. A darabok körülbelül hatpercesek voltak, és ürügyükön art deco-kiállítású animációt láthatott a nagyérdemű.
1929-ben Bessie Smith blues-énekesnő tűnt fel egy kéttekercses, zenés rövidfilmben (St. Louis Blues), amit a filmszínházak 1932-ig le sem vettek a műsorról. Az 1940-es évek közepén Louis Jordan is készített kisfilmet egyik dalához, Donald Clarke zenetörténész szerint ezek voltak a videoklipek ősei.
A kezdetleges zenés videók másik fajtája a soundie volt, vagyis az úgynevezett promóciós klip. Ezeket a kisfilmeket egy audiovizuális zenegépben, eredeti nevén Panoramban nézhette meg az érdeklődő. Aki pénzt dobott a masinába, cserébe 5-6 zenés rövidfilmet kapott, melyeken főleg dzsessz-muzsikusok szerepeltek. A szerkezetet a chicagói Mills Novelty Company dobta piacra és rövid időn belül hatalmas sikerre tett szert, továbbá sokat segített a – főként – afroamerikai zenészeknek, hogy sikeressé és elfogadottá válhassanak. Ezek a filmek legtöbbször zárt térben játszódtak, zenészek és táncosok előadását mutatták be és az erotikát sem feltétlenül nélkülözték. A Panoram sikere azonban nem bizonyult hosszú életűnek, a második világháborút követően kiszorította az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő televízió – a fennmaradt filmeknek ma komoly kortörténeti jelentősége van. Hasonló szerkezetek jelentek meg Franciaországban (Scopitone), Olaszországban (Cinebox), valamint az Egyesült Államokban is (Color-sonic) az 50-es években. A ma ismert klipek kialakulásában rendkívül fontos szerepet játszottak még a klasszikus hollywoodi éra musicaljei, melyekből rengeteg rendező merít a mai napig (vagy egy-az-egyben átvesz jeleneteket: gondoljunk csak Madonna Material Girl vagy Michael Jackson Bad című dalához készült klipre, amiben Martin Scorsese rendező a West Side Story tánccsatáját értelmezi újra).
A Beatlestől az ABBÁ-ig
1964-et írunk, épp bemutatták az Egy nehéz nap éjszakája (A Hard Day's Night) című filmet, ami végletekig fokozza a Beatles körüli felhajtást. Richard Lester filmje rendkívül kreatívan használta fel a zenés betéteket, melyek kihagyása nélkül is követhető lenne a sztori, de pont ezen felszabadult, különálló passzusok adják az örökifjú mozgókép lényegét. A mű stiláris szempontból is fontos a klipekre nézve, mert roppant gyors vágásokat, szokatlan beállításokat alkalmaz és a zenés részek – kiragadva a cselekményből – külön-külön is remekül funkcionálnak. A Beatles később promóciós videókat kezdett forgatni, amivel hazáján kívül is népszerűsíteni tudta zenéjét. A Byrds korai próbálkozásai és az Animals House Of The Rising Sun című slágeréhez készült ős-promoklipek mellett ezek a korai Beatles-klipek áttörést jelentettek.1965-ben Michael Lindsay-Hogg került a direktori székbe, aki elkészítette a Raint és a Paperback Writert népszerűsítő filmeket. Ezek minden tekintetben hasonlítanak a mai klipekre, sőt az első modern videókként is értelmezhetőek, mivel koncepciójuk van, nem csak egy zenélő együttest mutatnak be. Egy évvel később Peter Goldman rendezett két újabb videót a gombafejűeknek, amivel még inkább megszilárdította a csapat hírnevét – és a klipforma népszerűségét is.
Hasonlóan jelentős munka a Bob Dylan Subterranean Homesick Blues című dalához készült kisfilm, amit önállóan is elkezdtek vetíteni a tévéadók. D. A. Pennebaker radikális innovációja az volt, hogy Dylannel nem énekeltette el a dalt, csak minimalista stílusban felvette, ahogy a szöveg egyes szavait papírlapokon mutatja be, miközben a kamerába néz. A Kinks 1966-os Dead End Street című dalához elkészült az egyik első történetmesélő klip, amiben a banda tagjai nem önmagukat adják, hanem a narratívának megfelelően más szerepekben tetszelegnek. A Who már egy évvel előtte elkészítette – saját forgatókönyv alapján összehozott – klipjét a Happy Jack-hez, melyben rablókat alakítanak. További korai gyöngyszemek születtek a Procol Harum, a The Doors, vagy a The Troggs megrendelésére, a Rolling Stones pedig már 1964-ben elkészíttette dalai képi reklámját, de a felvételnek nyoma veszett.
A hatvanas évek második felét és a hetvenes évek elejét a pszichedelia uralta, mind a zenében, mind a vizuális művészetekben, köszönhetően többek között a Beatles már említett úttörő filmjeinek. Az olyan zenekarok, mint a Pink Floyd, vagy a Grateful Dead élénk színvilágú filmeket forgattak a zenéjükhöz, amit a koncerteken, tévés fellépéseken le is vetítettek, ezzel fokozva az eksztatikus élményt az LSD-mámorban úszó közönségben.
A klipművészet a koncertfilmekben is reneszánszát élte. A Beatles utolsó filmje, a Let It Be, az 1969-es Woodstock fesztiválról készült mozi (melynek Martin Scorsese volt a vágója), a Rolling Stones botrány-krónikája, a Gimme Shelter, vagy éppen a Pink Floyd Live At Pompeii című filmje hemzsegett a klipes megoldásoktól. Ha egy-egy dalt kiragadunk a fent említett, mozikban is vetített alkotásokból, akkor klasszikus értelemben vett zenés videókat kapunk, melyek remekül illeszkednek a korszak vizuális trendjébe. Továbbá ekkor kezdődött a trükkök intenzív használata is, így az utómunkának legalább akkora jelentősége lett, mint a forgatásnak.
1968-ban Jean-Luc Godard forgatott a Rolling Stones számára egy darabot (Sympathy For The Devil), így ő lett az egyik első, már ismert filmrendező, aki a sokak által lenézett videoklipben is kipróbálta a tehetségét. Egy évre rá került mozikba az amerikai filmgyártás egyik alapfilmje, a hollywoodi stúdiórendszert fenekestül felforgató Szelíd motorosok (Easy Rider). Hopper ámokfutása végleg bebizonyította, hogy az ellenkultúra mozija nehezen értelmezhető a lenézett klipkultúra ismerete nélkül. George Roy Hill Butch Cassidy és a Sundance kölyök című klasszikusában először történt meg, hogy egy dal elejétől a végéig hangzzék el. Paul Newman híres biciklis bolondozása gyakorlatilag egy kedves, jól kivitelezett videoklip.
Az ABBA volt az első popzenekar, amely immár tudatosan alkalmazta a klipművészetet az eladások növelésére – lévén, hogy nem koncerteztek sokat. A négyes népszerűségének kialakulásában így fontos szerepe volt Lasse Hallströmnek is, akit ma már inkább nagyjátékfilmjeiről ismerünk.
Az MTV-től a Youtube-ig
A Music Television már születése pillanatában médiaforradalmat generált. A zenés csatorna megjelenése előtt azonban volt pár műsor, ami az MTV elődjének tekinthető. Ilyen volt elsősorban a brit Top Of The Pops (1964-2006), melynek adásaihoz egy stúdióban játszottak fel zenés filmeket ismert együttesek, akik playback-elve adták elő saját számaikat, de gyakran előre elkészített klipeket is vetítettek. Sok esetben a zenekarok csak a műsor kedvéért forgattak (Queen: Bohemian Rhapsody), hogy így népszerűsítsék kis-, illetve nagylemezeiket. A Pop Clips sorozat is nagy népszerűségnek örvendett, ebben csak promo-videókat nézhetett a közönség.
Az MTV indulása azért számít mérföldkőnek, mert ez volt az első médiafelület, ahol napi 24 órában ment a zene (persze helyet kaptak talk-show-k, rajzfilmek is). A csatorna indulása előtt közvéleménykutatást szerveztek, hogy van-e igény ilyen jellegű adóra. Persze hogy volt, de a műsor elindítói sem gondolták volna, hogy ekkora siker lesz a dologból, és hogy hamarosan egy egész generáció gondolkodását, ízlését meghatározó tényezővé válik. 1981 augusztusában indult hódító útjára az MTV, az első szignál egy asztronautát mutatott, aki a Holdra a csatorna logóját tűzi ki, majd elhangzott a szlogen: Ladies and Gentleman, Rock and Roll! Az első levetített klip a The Buggles beszédes című Video Killed The Radio Starja volt. A kezdetekkor még fél perces üresjáratok voltak a videók között, amíg a video jockey kazettát cserélt.
Eleinte minden klip adásba került, mivel nem volt választék, így egymás után sorakoztak a különböző stílusú előadók mozgóképes önreklámjai. Csak később alakult ki az MTV társadalmi és zenei trendformáló attitűdje. 1983-ban a John Landis által rendezett Thriller című klip sok tekintetben történelmet írt. Egyrészt a sors fintora, hogy Michael Jackoson lett az első fekete bőrű előadó, akinek videóját levetítették, másrészt a nagy költségvetésű darab bebizonyította, hogy sokkal több van ebben a műfajban, mint egyszerű reklám. Bár így is rengeteg vizuális szemét került (és kerül) adásba a mai napig, de a Thriller nagyobb lélegzetvételű története és kiállítása komoly trendet indított el.
1992-ben a kliprendezők nevét is kezdték feltüntetni, így a nagyérdemű megtudhatta, ki áll a sikeres klipek mögött. Ez volt az a pillanat, amikor megjelentek az egyéni hangú kliprendezők is. Ezek az auteur-szellemiségben alkotó direktorok tették nagykorúvá a klipművészetet, s váltak egyben popkulturális hősökké is – sorozatunkban kizárólag velük foglalkozunk. Pár évre rá már nem lehetett kérdés, hogy a klip egy rendkívül izgalmas, kreatív és szuggesztív kifejezési forma, ráadásul remek gyakorlóterep a játékfilmek rendezéséhez. 2003-ban Mark Romanek két alkotása (Madonna: Bedtime Story, Nine Inch Nails: Closer) bekerült a New York-i Museum Of Modern Art gyűjteményébe, ezzel a gesztussal a művészvilág is elismerte a klip létjogosultságát a „nagyok” között, a Palm Pictures pedig megjelentetett egy remek kiállítású, hétrészes dvd-sorozatot – a lemezeken a szerzői klipkészítés nagyágyúinak legfontosabb munkái kaptak helyet.
Ha az MTV forradalmat jelentett klipművészeti szempontból, akkor ugyanilyen fontos jelenség az interneten felbukkanó videómegosztó oldalak megjelenése is. Ebben a folyamatban talán a Youtube-nak van a legnagyobb jelentősége. A 2005-ben indult site mára a fiatal generáció egyik első számú hivatkozási pontjává, afféle cyber-kulturális játszóterévé vált. A Youtube forradalma abban áll, hogy bárki készíthet otthon is klipet, gond nélkül feltöltheti a netre és könnyedén megtalálhatja célközönségét. Vagyis – elvileg – a kanapéból is sztárrá válhat, ha van némi érzéke a videó készítéshez, mindezt ingyen és bérmentve. Arról nem is beszélve, hogy pár kattintással szinte bármelyik klip hozzáférhető a nagyközönség számára, nem kell órákig a tévéadók műsorát figyelni.
A videoklip hatása a filmművészetre
A film és a klip között évtizedek óta intenzív kölcsönhatás figyelhető meg. Többek között a fent említett filmekben is fontos szereppel bírnak a történet menetét „fellazító” zenés kitérők, ugyanakkor a klipek is erőteljesen táplálkoznak a mozi világából. Manapság gyakran olvasni kritikákban, elemzésekben, hogy egy adott filmre erősen hatott a klipesztétika. Itt elsősorban a gyors vágásra és a vizuális kiállításra kell gondolni. A Bourne-sorozat például értelmezhetetlen a klipek stílusának ismerete nélkül, a kortárs horrorok is hemzsegnek az eltorzított, víziószerű képektől.
Ha megnézünk egy Chris Cunningham-videót, nem lehet kétséges, hogy mekkora hatással volt az ifjú provokátor a fiatal horror-rendezőkre. A 90-es években kialakult történetmesélő trend a klipművészetben azt eredményezte, hogy sokkal koncentráltabb történetvezetést használnak a játékfilmekben, sőt, egy hagyományos tempójú cselekmény már lassúnak is tűnik. Továbbá gyakran megtörténik a klipek összemosása a film történetével (Guy Ritchie Spíler című filmjének utcai verekedéses jelenete például egy olyan klip, ami a történetet viszi előre, közben a zenés videók világát, megoldásait használja: ritmusra vágás, snittek fokozatos rövidülése). Ebből a termékeny szimbiózusból pedig sokat profitálhat mind a klip, mind a film, ha az innovatív megoldásokat maga mögé tudja állítani, és használatuktól az adott mű nem válik öncélúvá.
