Két zsidó leszáll a vonatról, és felbolydul egy egész település mikrotársadalma. Ha egy mondatban akarnánk összefoglalni Török Ferenc új filmjét, azt mondhatnánk, hogy a (kollektív) számvetésről és önvizsgálatról szól. De annál azért jobb film, mint hogy egyetlen – közhelyes – mondatban foglaljuk össze.
Minimalizmus és stilizáltság egyszerre jellemzi Török Ferenc új munkáját, és mindenek előtt – magyar filmtől már-már szokatlanul – nagy ökonómia, ami a címadástól a forgatókönyvön át a karakterábrázolásig sok mindenben megmutatkozik. A fekete-fehérben forgatott 1945 – amely témájában és stilisztikájában is társtalan alkotás a rendező eddigi életművében – kapcsán nem véletlenül emlegették többen a western műfaji rokonságát, bár első látásra távolabb nem is állhatna a vadnyugat világától. A vidéki kisvárosba megérkező titokzatos, névtelen idegen, aki pusztán jelenlétével feje tetejére állítja a helyi közösség megszokott életrendjét, majd – miután felszínre hoz és megold problémákat – tovább vonul, mintha ott se lett volna: erre a toposzra épül Török erős szimbolikus sűrítettségű filmje. Magányos lovas helyett azonban itt két zsidó – egy idős és egy fiatal, Angelus Iván és a Sorstalanságból ismert Nagy Marcell – érkezik a vélhetően alföldi kistelepülésre, ami önmagában nem lenne akkora szenzáció, de a cselekmény helye és (történelmi) ideje azzá teszi.
1945 augusztusában vagyunk, a világháború épp most ért véget (a rádióból megtudhatjuk, hogy Japánra ledobták a második atombombát is, Hirosima után Nagaszakira), a kivonuló németek helyét átvették a szovjet „felszabadítók” katonai terepjárói, és készülődnek a háború utáni első választásokra. Ebben a közegben robban a hír: „visszajöttek!” Hogy kik? Hát ők. Akik nem önszántukból távoztak néhány éve, hanem vitték őket marhavagonban – és most is vonaton jönnek, igaz, hogy csak ketten vannak és állítólag illatszereket hoznak gyanús ládákban, de „jobb félni, mint megijedni”. Az illatszernek azért van némi nyugtalanító jelentősége, mert a falu jegyzője, a Rudolf Péter alakította Szentes István épp fia lagziját rendezi, a fiú „atyai öröksége” pedig történetesen a helyi drogéria, amelynek a korábbi tulajdonosai az elhurcoltak közt voltak...
Török filmje szinte thrillerhez méltó kíméletlen következetességgel adagolja a feszültséget: az első percektől a dolgok sűrűjébe kerülünk, és nincs megállás, az egész, néhány óra alatt lejátszódó történet egyfajta versenyfutás az idővel – és a lelkiismerettel. Mindez úgy, hogy egyetlen felesleges, redundáns, a központi történetszálhoz szorosan nem kapcsolódó képkockát sem látunk a filmben, ami azért is figyelemre méltó teljesítmény, mert Török Ferenc és Szántó T. Gábor (az ő elbeszéléséből készült a film) forgatókönyve „szétszórja” a cselekményt, apró mozaikkockából áll össze a „nagykép”, Ragályi Elemér kamerája előtt, háttérben Szemző Tibor disszonáns, nyomasztó zörejzenéjével, amely egyetlen percre sem hagy nyugodni.
Ahogyan vonulnak a zsidók a falu felé (majd át rajta), úgy kerülnek a felszínre az évek során elfojtott, eltitkolt múltbeli vétkek, cinkosságok és hazugságok, hogy ki mindenki profitált a zsidók elhurcolásából és ki hogyan siettette is azt akár, önös anyagi érdekből; hogy valakik feljelentették a barátaikat, beköltöztek az elhurcoltak házaiba, használják az ezüst étkészleteket. És persze az apróbb, privát titkok, magánéleti gyengeségek és szenvedélyek, melyeknek különösen alkalmas keretet biztosít a készülődő lakodalom sürgés-forgása – a karikaturisztikusan naiv kommunista parasztfiú, a belé szerelmes menyasszony és a nagygazda vőlegény háromszögének megrajzolásában távolról mintha Fábri Körhintájának alapszituációja is visszaköszönne.
Az egésznek a középpontjában pedig ott áll a település elitjének kulcsfigurája, a nagy machinátor, akihez szinte minden szál vezet: a jegyző. Talán nem túlzás megkockáztatni a kijelentést: Rudolf Péter pályája egyik – ha nem a – legkiválóbb alakítását nyújtja, valósággal lubickol a „régi rend” pöffeszkedő, cinikus döbrögijének szerepében; de a film szereplőgárdájára általában véve nem lehet panasz. Nagy-Kálózy Eszter labilis, gyógyszereken élő jegyzőfelesége, Szirtes Ági lopott „jusshoz” ragaszkodó, kemény szívű gazdaasszonya és férje, a lelkifurdalás súlyától összeomló, Szarvas József alakította tettestárs – megannyi emlékezetes alakítás.
És némiképp megnyugtató, hogy végül – oldandó a bűnösség kollektív általánosítását – nemcsak a megrendítő feladatukat teljesítő zsidók ülnek a távolodó vonatra, hanem akad olyan karakter, akinek van ereje maga mögött hagyni egy megalkuvások, önbecsapások és árulások szövevényére alapozott életet. Elmennek, mintha ott sem lettek volna – mégis, távozásuk után, már semmi sem maradhat ugyanolyan.
