A Cannes-ból a legjobb rendező díjával hazatérő film egy zseniális, könyörtelen, precíz társadalmi látlelet, ami után erősen elgondolkodunk, hogy érdemes-e Romániában élni.
Románia legnagyobb rákfenéje a korrupció, bárki bármit is mondjon. Senki sem tudja megmondani, pontosan honnan származik (egyesek a fanarióta korszakra kennék, de az is csak egy felelősséghárító ujjalmutogatás), ám tény, hogy Románia ebben az aspektusban sem volt képtelen felzárkózni az annyira áhított Nyugathoz az „átkos” bukása óta eltelt, elvileg szabadpiaci 25 évben. Mint egy csontig hatoló, mindenhol jelenlévő radioaktív köd, amely lassan és észrevétlenül okoz daganatot, és nem lehet menekülni előle, mert ott van mindenhol, minden döntésünkben, a legkisebbektől (hova és hogyan parkoljunk) a legtöbb társadalmi réteget érintőkig (ti. teljes autósztrádák tűnnek el nyomtalanul). Olyan fajta ez a korrupció, amit már gyógyítani sem lehet, mert rég beállt a metasztázis, így aztán lélegeztetőgépre kapcsolt igazságüggyel, legyintgetve-beletörődve evickélünk tovább, magunk után vonszolva a már alig érezhetőre higított igazságosság-infúziócsomagot. Egy ország, ahol a korrupcióellenes ügyészség (DNA) egyszerre mumus és messiás. Itt már szinte társadalom sincs, mert annak szemernyi kohéziója sem létezik: kezek mosnak kezeket, a pénz beszél, az erősebb kutya meg nem ugat, hanem akkor és azt csinál, amit éppen csak akar. Ennek a korrupciónak a megszületését, finommechanizmusát, lelki vonzatait ábrázolja Mungiu egy bántóan éles szike segítségével. A rendező pengéje kétélű: emberi pszichébe és társadalom anatómiájába egyaránt könnyedén hatol.
Romeo doki (Adrian Titieni) nem hülye, tudja hogy hogyan működik a korrupció – meg is bánta, hogy a kilencvenes évek eleji hurrában naivul visszajött az országba. Azóta is egyetlen igazi életcélja van: hogy lányát, Elizát (Maria Drăguș) valahogy kijuttassa külföldre, minél távolabb ettől az országtól. Sikerült is előzetes felvételt nyernie egy nagypresztízsű angol egyetemre, ám a bejutáshoz a lánynak szüksége van egy sikeres (legalább kilences átlagú) érettségire. Az érettségi előtti reggel viszont baljósan indul: valaki betöri a család ablakát. A többi csak ezután jön: míg az orvos apa az iskola egyik tanárnőjével hetyeg, a lányt megpróbálják megerőszakolni, így a sokkos állapot miatt kétségessé válik a másnap kezdődő érettségi vizsgák sikere. És apuka elindul (el)intézkedni...
Mungiu egy rettentő gonosz szerző: olyan választás elé helyezi a főhősét, amiből majdhogynem lehetetlen sártalanul kikerülni. Ha nem próbálsz meg egyszem porontyodon segíteni, akkor szívtelen, spártai seggfej vagy, és jogosan megy tönkre a házasságod. Ha pedig megpróbálsz, akkor csak egyféleképpen lehet – „tuggyukmi”, hogyan. Az egésznek csak annál szebb a szociográfiai bája, hogy a legfőbb felbujtó éppen az apa egyik zsaru haverja (Vlad Ivanov)... Hisz nemcsak politikus lehet korrupt, hanem mindenki kerülhet olyan helyzetbe, hogy visszaélhet azzal a többel-kevéssel, ami neki van. Orvostól jegykezelőig.
A rendező következetesen épít stílust és életművet, továbbra is leginkább párbeszédekben bontakozik ki a cselekmény (ha azt már-már műfaji, dialógust nélkülöző jelenetek is tarkítják), ezeket fix, hosszan kitartott beállításokban tálalja Tudor Panduru operatőr. Ez a szenvtelen, szinte filmszerűtlen stílus mégis frusztrálóan pontos tud lenni: Mungiu láthatóan sokat tanult Michael Hanekétől, főleg ami a titkok felgöngyölítését (vagy felgöngyölítetlenségét) illeti. Annak ellenére, hogy nagyszerűn fon több szálat is (a küszöbön lévő válás, a lány megerőszakolása, az ismeretlen támadók kiléte stb.) eggyé a főhős személyén keresztül, folyamatosan sötétben hagyja a végére már dühében tomboló, jelzésszerű apróságokba kapaszkodni kényszerülő nézőt.
Sok mindenről szól a film, és a főhőse eléggé komplex ahhoz, hogy ne tudjuk elintézni annyival, hogy hát igen, ő is csak a korrupció áldozata és/vagy továbbéltetője. De a tény, hogy a szereplők folyamatosan azt hozzák fel (saját) mentségükre, hogy „ez van, ilyen országban élünk”, eme, társadalmi aspektusát teszi a legrelevánsábbá, leghidegrázósabbá, legaktuálisabbá. Amit csak tetéz az egésznek az örökölhetősége: hisz nemcsak gének és tudás kerül át az épp most érettségiző generációba, hanem azt is továbbcipelik, amiket értük tettek eleik. Ki tudja, hányadíziglen...
