Ismerős motívumok kavalkádja a Hologram for the King, s néha megbicsaklani látszik benne az író-rendező adaptálótehetsége is, a film valahogy mégis működik – ha nem is lesz belőle sem Tykwer, sem Hanks filmográfiájának legfényesebb ékköve.
Egy jobb napokat is látott amerikai üzletember, a beszédes nevű Adam Clay (Agyag Ádám – Tom Hanks) Szaúd-Arábiába utazik, hogy eladjon a királynak (illetve a királyságnak) egy vadiúj, hologramos kommunikációs rendszert egy épülő városba. Ami rossz történhet vele – a szokásos, civilizációk ütköznek szituációkon kívül –, az meg is történik: folyamatos jetlagtől szenved, piát sem lehet kapni a muzulmán hitű államban, daganat keletkezik a háta közepén, ráadásul a király napokon keresztül nem akar felbukkanni és mintha nem igazán vennék őket komolyan üzletileg. Ahogy a mesékben is történni szokott, hamar találkozik vicces és segítőkész karakterekkel: egy liberális, Nyugaton tanult értelmiségi taxisofőrrel, egy rettentő ritkának számító arab női orvossal, és egy dán nővel az ottani nagykövetségről.
Nem véletlenül idéztem meg a címben Sofia Coppola keserédes filmjét: a főhős csetlés-botlásai az idegen kultúrában és valószínűtlen találkozásai némileg emlékeztetnek az Elveszett jelentésre, sőt fapofa humora is idézi az amerikai függetlenek (pl. korai Jarmusch) humorát, bár az összecsapott happy end kissé kesernyés szájízzel hagyja az embert. Pedig szürrealizmussal való enyhe kacérkodása és Tom Hanks nagyszerű játéka többre érdemes filmet ígérnek. Ami viszont nagyon jól működik, az a vitriolos világgazdasági kommentár, és a különböző kultúrák, illetve néptipológiák találkozása: Clay annak idején sírba vitt egy nagyszerű amerikai bicikligyárat, azzal, hogy a melót „outsource”-olta Kínába, és most ugyanezek az omniprezens kínaiak dönthetik meg biztosnak tűnő arábiai bizniszét. Clay amerikaiként túl decens egy egyéjszakás kalandhoz, de a rigurózus, örömtelen muzulmán életvitel után hallatlan fellélegzés neki a buli a dán nagykövetségen, ahol a dekadens európaiak mindent elművelnek, ami az iszlám ellentéte.
Ahogy az lenni szokott, az idegen világban az elveszett főhős némi pánik és saját magával szembesülés után újra megleli önmagát és életcélját – ezúttal kicsit talán túl szájbarágósan is (a nyomasztó múlt, az elszalasztott lehetőségek daganatként kísértenek, a szép új jövő pedig a daganat orvosának képében jelentkezik). A mai politikai világközérzetnek viszont kimondottan ironikus tükröt tart ez a film, hiszen valamilyen szinten Clay épp olyan elveszett, önmagát és megélhetését kereső (gazdasági) bevándorló Szaúd-Arábiában, mint amilyenek éppen arab országokból érkeznek a világ többi részére. És igen, valamilyen szinten Clay is egy rendszer elől menekül, ha ezt nem is tudatosítja magában eléggé. Menekülni viszont nincs hová: a világnak minden része ott van már mindenhol, többek közt pont azon tömegkommunikációs technológiáknak köszönhetően, amit ő próbál eladni. Amerika ott van Dzsiddában, és Kína is ott van, sőt, Európa is. Ennek megfelelően Tykwer szereplőválogatása is kellőképpen nemzetközi, ha kissé rizikókerülő is: Hanks mellett Alexander Black és Sarita Choudhury is domborítanak. Ironikusan ugyan, de a legfontosabb arab karaktereket amerikai és brit színészek alakítják tehát, talán Sidse Babett Knudsen az egyetlen, aki dánként tényleg dánt játszik.
Kicsit kár ezért a filmért: a francia tengerparton javában dübörög Cannes, a tömegfilmek rajongóik pedig az aktuális Marvel-kalandért perkálnak le indokolatlanul nagy összegeket – az ilyen középutas, de nem közepes alkotásoknak mintha alig lenne hely a kettő közötti palettán. Részeiben nem mindig működik (főleg a vége), egészként viszont igen, furcsa, sehova sem passzoló, humoros, eklektikus midcultsága okán viszont valószínűleg lassan fogja kitermelni kicsiny közönségét. Olyan alulértékelt, de titkos favorit lehet belőle, mint a Rumnaplóból (The Rum Diary), a Byzantiumból vagy A király látogatásából (Hyde Park on Hudson) – hogy csak a közelmúlt filmjeit emlegessem.
