Az Entourage egy sikeres HBO-sorozat volt 2004 és 2011 között, a nyolc évad között voltak nagyon jók és kevésbé jók, de a show lendülete elegendőnek tűnt a Warner Brosnak ahhoz, hogy berendeljen egy mozis verziót a négy jóbarát (plusz egy ügynök) hollywoodi kalandjaiból.
A sorozat (a produceri kreditet kapó) Mark Wahlberg és haverjai életéből inspirálódott, akik közt Los Angelesbe költözésük és Wahlberg befutása után sem veszett el a baráti kötelék: Vincent Chase a jófej, de link szex-szimbólum filmsztár; a sorból kilógóan monogám Eric Murphy a menedzsere és legjobb barátja; a folyamatosan túlkompenzáló Johnny Drama a sikertelen, frusztrált, szintén színész féltestvér; valamint Turtle, a jóindulatú, lojális sofőr-asszisztens – ez a kompánia. Őket egészíti ki Ari Gold, a sikeres, munkamániás (és az egyetlen tényleg törtető) ügynök, aki Vinny-t személyes felfedezésének tartja, és – hollywoodban atipikusan – hűséges hozzá. Az eredeti Entourage nagyjából arról szólt – a poénok közt nem kevés pátosszal –, hogy a végén a barátság fontosabb, mint a munka és a sztárság, vagy pláne a csajok, akik amúgyis jönnek-mennek. Színész-egók, partik, vakuk, kalandok és néha egy-egy felületes bepillantás az álomgyár és háttérintézményeinek működésébe – nagyjából ez tartotta életben nyolc évadon keresztül a sorozatot, s a kérdés, mint általában ilyenkor az, hogy képes-e működni ez másfél órában a nagyvásznon? A válasz olyan, mint a Mátyás király és az okos leány meséjében: igen is, meg nem is.
Igen. Főleg ha néztük és szerettük a sorozatot, mert igazából nem tesz mást, csak egy újabb évadnyit sürít össze 100 percbe, ami egyrészt nagyszerű ötlet, mert legalább kimaradnak egyes feleslegesen összekuszált, az évad végére úgyis mesterségesen kibogozott szálak, másrészt helyenként fanyar szájízt hagy, mert más konfliktusoknak – épp a főszálnak – viszont nincs elég ideje kibontakozni, így ezt archetipikus karakterekkel és nagyszerű színészekkel próbálják megmenteni (viszonylagos sikerrel). A sztori rögtön a sorozat után folytatódik: Ari ügynökből stúdiófejes lesz, első lépése pedig az, hogy belemegy Vinny kérésébe, miszerint a következő filmjét ő szeretné rendezni is; Eric a film producerévé vedlik; Drama pedig megkapja a kötelező négyjelenetes mellékszerepet benne. Minden konfliktushoz kell egy antagonista is, ezúttal ez egy bunkó texasi befektető (Billy Bob Thornton brillírozik), aki magasról leszarja a filmipart, csak a pénzét akarja megsokszorozni, ráadásul még dagadt és idegesítő fiát (Haley Joel Osment) is rászabadítja a stábra, hogy kiskirálykodjon a produkció fölött.
Nem. Mert ennek viszont semmi keresnivalója a nagyvásznon. Tiszteletreméltó a stáb döntése, hogy filmre forgattak digitális helyett, viszont attól még ugyanolyan tévés jellegű marad a képi világ és a dramaturgia is, ráadásul igyekeztek minél több szereplőt bezsúfolni az elmúlt 96 epizódból, így aztán nemcsak a hollywoodi cameók miatt kell a fejünket kapkodnunk (már csak végiggörgetni az imdb-n csuklófárasztó feladat), hanem azon is agyalni kell, hogy ez és ez a figura mi a fenét keres itt, és pontosan milyen viszonya is volt a társasággal – hiszen azért mégiscsak eltelt négy év a finálé óta. És csak így, filmre passzírozva mutatkozik meg, hogy Johnny Dramán és Ari Goldon kívül a többi karakter – legyünk őszinték – eléggé szürke. Előbbiben épp a nevével jelzett drámai dimenzió az izgalmas – befutna ő már, de öregszik, és valahogy csak kicsi szerepekre tellett mindig, ennek ellenére viszont nagyszájú és elvárja, hogy ne szívassák karrierje miatt (ezért volt zseniális döntés Matt Dillon tesóját, Kevint a szerepbe rakni) –, a másikban pedig a lüktetés, a munka és család közti állandó konfliktus, a kezelhetetlennek tűnő dühkirohanások és az őt megformáló Jeremy Piven tirádás, nagyszerű káromkodásai.
Felemás kísérlet lett tehát ez az Entourage-film, egyrészt kellemes viszontlátni a fiúkat, csajozásaikat, bakijaikat és sikereiket, de a kémia mintha nem működne köztük annyira, mint fénykorukban (már az utolsó szezon is elég vérszegény volt), másrészt meg jogosan érezhetjük úgy, hogy kiszúrtak velünk: ez mozis élménynek elég halvány. Vígjátéknak túl kevésszer röhögünk fel, drámának meg túl lightos. És nem az autósüldözéseket vagy a CGI-t hiányolom belőle, isten őrizz, hanem azt, hogy tegyen hozzá valamit a sorozathoz – de csak lezárja azt, márpedig egy elég gusztustalan happy enddel. Megmondom én, melyik „kalandjaim Hollywoodban”-típusú sorozatból kéne filmet csinálni: a Californicationból.
